- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
6. La surprise (Edward)
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
A következő egy hónap ugyanilyen volt, unalmas és magányos. Jó, nem voltam mindig magányos, de Alice nagyon sokszor elrabolta tőlem Bellát. Naponta több órát is eltöltöttek együtt. A mai nap sem lesz más. Minden a szokásosan indult kelés délben, reggeli. Reggeli közben Bella felém fordult és fülig ért a szája.
– Mért van ilyen jó kedved? Mi történt?
– Ma este, megkapod a meglepetésed, azt hiszem. Alice azt mondta tegnap, hogy ma lesz az utolsó napom nélküled. És mivel nem bírom ki holnapig, ezért ma este már megkapod. – már mióta vártam, hogy ezt mondja. Nem válaszoltam, csak rámosolyogtam és megcsókoltam. Még most is, ennyi idő elteltével is a szíve össze-vissza vert a mellkasában, amikor megcsókoltam. Ha még dobogna, az enyém is így dobogna, ebben biztos vagyok. Ki kell használnom minden ilyen percet, hiszen napról napra közelebb van az a nap. Bellának már hatalmas hasa volt, a 3. hónap elején járt. És Carlisle azt mondta, hogy kb. 4 hónap, alig egy hónapom van már csak vele.
Alice lépett be a konyhába.
– Ne aggódj Edward, ez az utolsó nap. – gondolatai zavarosak voltak, úgyhogy inkább fel is hagytam a próbálkozással, hogy megpróbáljak valamit megtudni.
Bevillant egy kép, egy bögre. Bellának a bögréje. Tudom én is. –hangzott a válasz, ez hihetetlen. Beszélgetnek? De hát hogyan? Van képességük? Mind a kettőnek? De mi az?
Nagyon elgondolkozhattam, mert Alice és Bella kérdően néztek rám. Még nem válaszoltam, oda mentem a hűtőhöz és kivettem egy adag vért és egy pohárba töltöttem. Leraktam Bella elé.
– Minek? – kérdezte.
– Éhesek.
– Honnan…? Ohh… – mielőtt kimondta volna, eszébe jutott.
– Furcsa, tudnak beszélgetni, de azt nem tudom, hogy hogyan. Mármint nem igazán beszélgetnek, csak a fiú. A lány csak egy képet mutatott, a bögrédet. Különös, nagyon. – Bellának a szája fülig ért, nagyon boldog volt, ahogy én is.
– Bella. – Alice szólt. Bella megitta a vért és már ment is vele. Még egy nap nélküle. Még vissza se kaptam, de Alice már elveszi tőlem. Milyen testvér az ilyen? Minden percet ki kéne használnom, amíg Bella ember, mert hamarosan eljön az a nap, amikor már nem lesz az. Amikor már nem fog soha elpirulni, amikor már nem fog gyorsabban verni a szíve, amikor meglát. De azért van jó része is a dolognak. Nem kell többet a testi épsége miatt aggódnom a nap 24 órájában, és amikor vele vagyok is minden más lesz, hevesebb, vadabb és szenvedélyesebb. Persze most is minden tökéletes volt, de azért mégis más, ha nem kell az miatt aggódnom, hogy mikor töröm el valamiét.
Lementem sétálni a partra, nem volt jobb dolgom. Úsztam is, nem tudom mennyi ideig lehetettem a víz alatt, de amikor feljöttem Bella a parton ült és rám mosolygott.
– Azt hittem, már megfulladtál. – viccelődött.
– Ilyen hamar? Mennyi az idő?
– Fél 6. Alice azt mondta, hogy készen vagyunk, és hogy már megmutathatom neked. – egy huncut mosoly jelent meg az arcán.
– Már nagyon kíváncsi vagyok. – kijöttem a vízből és mellé feküdtem, hogy a lemenő nap sugaraiban megszárítkozzak, majd felöltöztem.
– Gyere. – megfogta a kezem és vezetett. Abba a szobába mentünk, ahol eddig ő és Alice voltak minden nap. A szoba kék volt, csak egy kanapé és egy kis asztal volt benn. Az asztalon pedig képek, rengeteg kép. Mindegyik képen egy helyiség volt, egy szoba, egy nappali, egy kert. Nyílván a mi jövőbeli házunk tervei. Ezen dolgoztak, közel egy hónapon keresztül? Nem, biztos, hogy nem.
– Nem csak ennyi nyugi, van itt még más is.
– Azt hittem, hogy én vagyok a gondolatolvasó. – elnevette magát.
– Az arcodra volt írva. Gyere, nézd meg a képeket. Utána a többi. – leültem mellé a kanapéra, majd felvettem a képeket. Az első képen egy hálószoba volt, a pontos mása annak, amiben most itt lakunk. A második egy rózsaszínes árnyalatú gyerekszoba, a következő, pont, mint az előző csak kékben. Ezeket követte egy nappali, bőrkanapéval és tv-vel, egy konyha, fürdő, gardrób és a kert.
– Nagyon szép, olyan, mint te. De most már, nagyon kíváncsi vagyok. Szóval mi a meglepi? – már nem tudtam magamnak parancsolni, vajon mi lehet az? Borzasztóan kíváncsi voltam.
– Rendben szerelmem. Már nagyon sokat vártál rá, hogy megtudd. – közelebb ült és megfogta a kezem. A kezén ott volt a gyűrű, eddig nem hordta, most mégis. Adott egy puszit. – Figyelj. – csak ennyit mondott, és behunyta a szemét, valamire nagyon koncentrált.
És akkor megtörtént az, amire már az óta vártam, amióta először megláttam. Hallottam a gondolatait. Ezernyi kép és gondolat. Minden percet felidézet, amit velem töltött, vagy nélkülem. Minden láttam, ennél nagyobb ajándékot nem is kaphattam volna. Nem gondolkoztam azon, hogy hogyan, csak elmerültem a gondolataiban és élveztem. Már több mint 10 perce csak élveztem, amikor eljutott oda a gondolataiban, ami tegnap történt és még egy csók és egy Szeretlek! és vége lett.
– Köszönöm szerelmem, ennél nagyobb ajándékot nem kaphattam volna. Köszönöm.– nem mondott semmit csak megcsókolt és megölelt.
– Gondolom, van egy pár kérdésed. – elmosolyodott.
– Természetesen van. Hogyan? – a meglepődöttségtől csak ennyit tudtam kérdezni.
– Alice-szel és Carlisle-val sokat beszélhettünk erről, és Carlisle-nak volt egy elmélete. Azt gondolta, hogy lezárom az elmém, tudat alatt. Ezt gyakoroltuk, megnyitni az elmém. Most már sokkal jobban megy, mint az elején, és most már nem csak magamra tudom kiterjeszteni.
– Akkor ezért nem láttam Alice fejében semmit? – bólintott. Nem törődtem vele, gondoltam, hogy csak nem gondol semmire. ez hihetetlen.
– Muszáj volt, mert lebuktunk volna. – elnevette magát, de az öröm nem tartott sokáig megrándult és felsikított egy hatalmas reccsenés kíséretében. Nem gondolkoztam, felkaptam és rohantam vele Carlisle-hoz.
– Azt hiszem, eltörött egy bordája. – Carlisle odalépett Bellához, felhúzta a pulcsiját: – Jól sejtetted, hozd. Gépre kell tennünk, nem kap rendesen levegőt. – átmentünk az orvosi szoba másik felébe ahol egy beteg ágy feküdt. Leraktam Bellát, majd távolabb léptem, hogy Carlisle hozzá férhessen.
– Jól vagy? – kérdezte Carlisle Bellát.
– Azt hiszem. – kinyújtotta a kezét felém: Gyere! Add a kezed! – rárakta a kezemet a hasára. Látszólag kicsi rúgások, de Bellának mindegyik nagy fájdalmat okozott.
– Maradjatok nyugton! – szóltam rájuk, ha tudnak beszélgetni, akkor ezt is meg kell érteniük. Ne haragudj Anyu! – hangzott a válasz, mindkét félről, Bella hálás pillantást vetett rám. Ekkor betoppant Alice. Küldtem neki egy köszönöm mosolyt. Nincs mit, Edward. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
