Zenetábor… Minden gyerek rémálma, és most engem is ide száműzött az anyám, mert ő Phil-lel megy nászútra. Jó igaza van, inkább ez, mint Forks. Nem akartam apámhoz menni, nem azért mert nem szeretem, csak Forks nem az a hely ahova szívesen megyek. Hideg, esős nem nekem való, így aztán marad a zenetábor. Mert ugye a két bal lábbal nem mehetek sporttáborba, nem mondom, hogy jól zongorázok, de azért jobban, mint ahogy röpizek.

Renée kivitt az állomásra, ahol felszálltam a vonatra a barátnőm, Emma társaságában. Elbúcsúztunk, majd felszálltunk a vonatra. Egy jó dolog volt ebben az egészben, hogy a barátnőmmel lehettem, semmi más. De hát kell ennél több?

Délután 3 óra körül érkeztünk meg a táborba. A tábor egy vízparton volt, teljesen átlagos tábor jelleggel. Faházak mindenütt, egy színpad és egy nagy főépület, amire ahogy elnézem szükség is lesz. Nagyon rossz idő van, még nem esik, de már csak percek kérdése és zuhogni fog.
Emmával elfoglaltuk a házunkat, ahová később csatlakozott hozzánk még két lány, akikkel együtt mentünk a főépületbe öt órára.

Hatalmas zaj fogadott minket, már majdnem mindenki itt volt. A színpadon a tábor vezetője állt, mikrofonnal a kezében – ezt Emma mondta nekem, mivel ő ár volt itt.

– Sziasztok, köszöntelek benneteket. Én Jack vagyok a tábor vezetője, röviden ismertetném a szabályokat és a programot. Tehát, senki nem megy ki a tábor területéről, nem fullad bele a tóba és jól érzi magát. –az egész tömeg tapsviharban tört ki. – A program, kaptatok egy füzetet, abba is benne vannak a fő dolgok, de részletesen minden reggel 8-kor tudhatok meg mindent. Előre csak annyit, hogy a végén jó kis buli lesz. – újabb tapszápor, aminek kíséretében már kint is nekilátott.

Az első pár nap unalmasan telt, még fürdeni se tudtunk, mert az eső csak esett és esett. Egyik este nem tudtam aludni és gondoltam elmegyek sétálni. Emma már aludt, szóval egyedül mentem. Egész szép este volt, kellemes lágy szellő fújdogált. Elsétáltam a faházak mellett, a tó partján és már indultam volna vissza, amikor zenét hallottam a főépületből. Égett a villany, bementem.

Az előadó teremben a fekete zongora mögött egy fiú ült. Gyönyörű volt ő is és a zene is, amit játszott. Aranybarna haja rakoncátlan tincsekben hullott az arcába. Közelebb mentem, nem nézett rám, de tudta, hogy itt vagyok. Nem szóltunk semmit, csak hallgattam a játékát. Ujjai lágy táncot jártak a billentyűkön. Csodálatos volt, már már azt hittem, hogy álmodom.
Arrébb csúszott, jelezve hogy üljek le mellé. Nem tiltakoztam, nem hagyta abba, csak játszott kották és korlátok nélkül.

Bársonyos hang volt a fülemnek, úgy éreztem, hogy ismerem ezt a dalt, pedig még soha nem hallottam. Befejezte, rám nézett, és én elvesztem a gyönyörű aranysárga szemeiben, csak akkor eszméltem fel, amikor megszólalt, ugyanolyan lágy hangon, mint a zongora.

– Mit keresel itt ilyen későn? – halványan elmosolyodott.

–Ugyan azt, amit te. – egy másodpercre se vettem le a szememet róla, talán azt hittem, ha félre nézek eltűnik és nem látom többet. Volt benne valami földöntúli, valami megmagyarázhatatlan.

– Edwardnak hívnak.

– Én Bella vagyok. – Edward, régi név, ma már szinte senkit nem hívnak így. – Mi volt az amit az előbb játszottál, gyönyörű volt. – elpirultam, ahogy rám mosolygott, csoda volt, hogy nem ájultam el. A szívem gyorsabban vert, és még levegőt is elfelejtettem venni.

– Nem tudom, csak játszottam. Szerintem ideje mennünk, mielőtt elkapnak. – soha nem láttam még ilyen gyönyörű embert, talán tényleg csak álmodom.

Elkísért a házig: –Jó éjszakát Bella.

– Jó éjt Edward, köszönöm. – még egy utolsó pillantást váltottunk, és már el is tűnt az éjszaka sötétjében.

Gyönyörű éjszaka volt, soha nem találkoztam még hozzá fogható lánnyal. Csodálatos érzés, soha nem éreztem még ilyet, pedig már megéltem egy s mást.
Nem akarom, hogy így érjen véget, de sajnos nincs más választásom. Csak neki akarok jót, azzal, hogy elengedem, nem tehetem ki olyan veszélynek, ami vár rá, amikor velem van.

Nem történt semmi a következő pár napon, éjszakánkét elmentem az ablaka alatt és néztem, hogyan alszik, varázslatos.

Eljött az utolsó előtti nap éjszakája, amikor egy túrát terveznek a közeli erdőbe. Ez a legjobb program, szeretem az erdőt, csodálatos hely. Mindenki kisebb csapatokba gyülekezve várt, majd amikor elkezdődött a vadászat mindenki felkapcsolta a zseblámpáját és futásnak eredt. A játék lényege az volt, hogy meg kellett találni az elrejtett tárgyakat az erdőben. Túl könnyű, nekem, de nekik. Több órán keresztül itt fognak rohangászni, mire megtalálják őket. Nem akartam elrontani az örömüket, így hát céltalanul bóklásztam, és figyeltem a közelben lévőket.

Ezer féle gondolat keringett, volt, aki boldog volt, mert talált egyet, volt, aki kettőt, volt, aki fázott, aki éhes volt és volt, aki félt. Pedig ha tudná, hogy az egyetlen dolog, amitől tartania kell ebben az erdőben, az én vagyok. Feltéve, ha nem fél egy mókustól, vagy egy egértől.

Ezt gondoltam én, mégis két óra múlva sikítozást hallottam a távolból. Szegény lány hiába sikítozik, csak én hallom, emberi fül ezt meg sem hallja. Futásnak eredtem a hang irányába, ahogy közelebb értem felismertem a hangot. Bella. Még gyorsabban kezdtem futni. Odaértem, egy szakadék szélén álltam, lent megpillantotta Bellát, ha a szívem még dobogna, akkor most biztosan kihagyott volna. Ahogy ott feküdt törékenyen, már alig dobogott a szíve, már sikítani sem tudott. Biztosan letévedt, és nem látta a szakadékot, hogy is látta volna.

Nem haboztam sokáig, leugrottam. Nem látott, közelebb mentem hozzá, leültem mellé.

– Bella, jól vagy? – fejét a lábamra tettem. Hideg volt, kezdett kihűlni.

– Nem…

– Mid fáj? – nagyon kétsége voltam esve, nem veszíthetem el. Nem! Amikor végre rátaláltam annyi évtized után, nem lehet így vége.

– Minden. – hangja remegett. Egyre gyengébben vert a szíve, nincs sok időm eldönteni, hogy mit tegyek. Telefon, elkezdtem kutatni a zsebemben. Tárcsáztam a számot.

– Carlisle, meg fog halni, muszáj lesz megtennem. Nem hagyhatom meghalni. – Carlisle tudta, hogy miről van szó, már meséltem neki Belláról, és arról, amit érzek. Még nem is ismerem, de tudom, hogy ő kell nekem, csak ő.

– Rendben Edward, de légy óvatos. Uralkodj magadon. Mi mindent elintézünk addig, egyből hozd haza.

– Edward… – apró kezével az enyémet kereste – Nem bírom már.

– Bella tarts ki, megmentelek. – szíve már az utolsókat verte, nincs időm gondolkozni, meg kell tennem. Lehajoltam, és egy forró csókot leheltem az ajkaira, mielőtt megkapta volna egy vámpír csókját…