- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
A másik út
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
1. Fejezet (Edward)
Vékony, fakó bőre az enyémhez ért, keze ráncos volt. Békésen aludt egy kórházi szobában, egy kórházi ágyon. A csendet csak a szuszogása és a gépek zaja törte meg. Még mindig olyan gyönyörű volt, mint évekkel ezelőtt. Gesztenyebarna haja mostanra már fehérben hullott a vállára, de a szemei, a szemei még mindig ugyanolyan melegséget árasztottak. Fájt így látom őt, de tudtam, hogy ez az én döntésem. Leéltünk boldogan közel 80 évet, és ennek így kellett lennie. Nem vehettem el tőle az életét, ez így helyes.
Alice a kanapén ült és Jasper vállára hajtotta a fejét, szomorú volt, úgy ahogy mindenki más. Mindenki itt volt, Rosalie, Emmett, Esme és Carlisle. Tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap is, hogy elveszítem, de még nem voltam rá felkészülve, még nem. Lehet, hogy mégis csak a másik utat kellett volna választanom, de most már késő. Természetesen, nem azért nem teszem meg, mert öreg és a nagymamámnak néz ki, egyáltalán nem erről van szó, de nem szeretne így örökké élni és talán már túl gyenge is hozzá.
Az utóbbi pár hétben egy percre sem hagytam magára, végig itt voltam vele. És itt is leszek, végig. Nem tudom mi lesz, ha… Nem, nem gondolok erre, nem szabad.
Bella ébredezett, kinyitotta a barna szemeit és rám mosolygott.
— Hát itt vagy. — boldog volt, mint mindig, amikor velem volt. A szíve gyorsabban vert és a levegőt is szaporábban vette.
— Mindig itt leszek. —suttogtam és a homlokára nyomtam egy puszit. Nem tudtam vissza mosolyogni rá, azzal a tudattal, hogy hamarosan elveszítem és nélküle kell leélnem egy örökkévalóságot, inkább sírni tudtam volna, ha tudtam volna. Már nem sok időnk volt, ez fájt a legjobban, szinte alig voltam vele.
— Edward, ígérd meg nekem, hogy nem csinálsz butaságot, kérlek.
— Megígérem Bella, megígérem. — ezt még én sem nagyon hittem el, de ezt kellett mondanom, mert ezt akarta hallani. Ez nem volt szép, de így helyes.
—Köszönöm. Szeretlek. — egy könnycsepp folyt végig az arcán. Letöröltem.
— Mi bánt szerelmem? — rossz volt boldogtalannak látni. Soha nem szerettem, ha szomorú.
— Csak, tudod, olyan sok dolog van, amit meg akartam tenni az életben, de nem tettem. De ennek ellenére nem bántam meg semmit, és el sem tudtam volna képzelni jobb életet, ez így, veled volt teljes. Köszönöm. — végigsimított a kezén, és a keze megakadt a gyűrűjén. Gondolkozott, tisztán emlékszem arra a napra, amikor megkértem a kezét, és végül igent mondott, akkor voltam talán a legboldogabb. Tudtam, hogy mi bántja, az hogy nem lehetett anya, vagy esetleg nagymama, de hogy még ennek a közelébe sem volt. Ez engem is bántott, én is ugyan úgy vágytam rá, ahogy ő, de nem lett volna helyes kockáztatni az életét.
—Nem kell semmit megköszönnöd, drágám. Én köszönöm, hogy velem voltál, mindig, még ha nem is örökké. Szeretlek, és örökké szeretni foglak. Te vagy az életem Bella. — ekkor már sírt. Megöleltem. —Most aludj szerelmem. — megcsókoltam. Egy ember biztosan furcsán nézett volna, de a családom nem, ők tudták. Visszaültem mellé, becsukta a szemét és pár perc múlva már aludt is. Alice-re néztem: — Mikor? — nem tudtam többet kérdezni.
— Holnap…—a hangja elcsuklott, ő is nagyon szomorú volt, hiszen a legjobb barátnője volt. Nem tudtam semmit felelni erre, magamba roskadtam és vártam, hogy eljöjjön a vég, a vég, aminek még nem kéne itt lennie, a vég, ami nem csak Bella életének a végét jelenti, hanem az enyémét és a miénkét is.
Hamar eljött a holnap, amit nem vártam. Nem akartam, de tudtam, hogy nem tejetek semmit, ez a természet rendje, ennek így kell lennie, még ha fáj is. Reggel volt, borús reggel. Bella felébredt, de a tekintete más volt, ő is tudat, hogy ez az utolsó napja velem, és a családjával.
— Ma? —kérdezte gyenge hangon Alice-tól, aki most a szobában járkált fel alá. Nem válaszolt csak bólintott. — Mikor?
—Nem tudom pontosan. —hazudott. Hallottam a gondolataiban az igazságot, a fájdalmas igazságot. Még pár óra, nem több. Bella lesütötte a szemét, nem az bántotta, hogy meg fog halni, hanem az, hogy már nem lehet velem, és hogy még annyi mindent ki kellett volna próbálnia, az ő életének nem így kellett volna történnie, neki egy jobb életének kellett volna lennie, gyerekekkel és unokákkal. De ő engem választott és ezt soha nem tudom majd neki megköszönni.
A következő pár óra csendben telt, Bella pihent, míg a többiek csak csendben szenvedtek, nekik sem volt könnyű, hiszen Bella a családhoz tartozott, még Rosalie is bánatos volt, pedig ő nem nagyon kedvelte. Bella felébredt, mindenki oda ment hozzá szépen sorban, mondtak neki valamit és megölelték, én nem tudok így elbúcsúzni tőle. Nem, nem a boltba megy el vagy dolgozni, hanem meg fog halni, nem tudok neki csak annyit mondani, hogy: „Szeretlek, és minden rendben lesz”, mert nem így van. Utálok búcsúzkodni, és főleg örökre búcsút venni.
Én jöttem, mindenki elfoglalta a helyét a szobában és csendben vártak. Leültem Bella mellé.
—Szerelmem, nem tudom, hogy most mit kéne mondanom. Ez olyan szörnyű. Soha nem gondoltam bele, hogy egyszer eljön ez a nap, tudom, hogy lehetett volna máshogy és ez csak az én hibám, hogy így történt. Nagyon sajnálom Bella…
—Edward, nincs mit megbánnod, ennek így kellett lennie, én akartam ezt, mármint nem pont ezt, de ez így is tökéletes élet volt. Szeretlek Edward, és vigyázz magadra.
És utoljára megcsókoltam, ez volt az utolsó csók, amit valaha adtam bárkinek is, mert ha neki nem adhatok, akkor senkinek nem fogok. Az első és az utolsó csókomat is ő kapta. Még egy utolsót dobbant a szíve és megállt, becsukta a szemét, örökre. Fájdalmasan ordítottam fel.
2. Fejezet (Edward)
Mintha csak egy rossz álomból ébredtem volna, annak ellenére, hogy nem tudok álmodni, mert ugye aludni sem. A nappaliban álltam tétlenül, és mindenki meredten bámult rám. Mi történt? —ez volt az első kérdés, ami eszembe jutott. Soha nem történt még ilyen velem. Körbe néztem a szobában és megpillantottam Bellát, ahogy épp a kanapén ült Alice mellett. Egyedül Alice arca volt megértő, a többiek mind rémültek voltak. Átvágtam a szobán, azt hiszem kicsit gyorsabban a kelleténél, és felkaptam Bellát. Olyan jó volt, hogy itt van, egészségesen és fiatalon, az én Bellám. Csak tartottam a karjaimban, nem ellenkezett, pedig tudtam, hogy ezer meg egy kérdése van. Pár perccel később elengedtem, de a kezét még mindig fogtam és kérdően néztem Alice-re a többiek meg rám.
— Alice, mi történt?
— Edward, ez a jövő. —szomorúan hajtotta le a fejét.
—Ez nem történhet meg, nem hagyhatom…
— Beavatna valaki minket is? —kérdezte ingerülten Emmett.
—Persze, elmondom. Alice látta a jövőt, és én meg az ő fejében, egyszerre éltük meg.
— És mi fog történni? —kérdezte Bella.
—Megöregszel és meg…—nem voltam képes ki mondani, késként hasítottak belém a szavak.
—Edward, tudod, hogy nem kell így lennie. Ezt azért láttam, mert eldöntötted, hogy Bella ember marad.
—De én nem akarom az önzőségem miatt elvenni az életét, az nem lenne fair. Nem tehetem.
—Edward! Mi alakítjuk a jövőnket, és te is tudod, hogy a Volturi miatt is meg kell történnie. Edward, ő a te lelki társad, szinte már az életed, lehet, hogy te nem veszed észre, de mi láttuk milyen voltál az előtt mielőtt megismerted Bellát, mint ha nem is éltél volna. —Alice kezdett kiborulni, de tudtam, hogy igaza van. Túl önző vagyok hozzá, hogy ne tegyem meg. Rendben, megteszem, de előbb feleségül fogom venni, ez lesz az én kikötésem. Alice elmosolyodott, látta, hogy megkérem a kezét, és amikor arra gondoltam, hogy elmegyünk Bellával Vegas-ba, kitört rajta a hiszti: —Edward ugye ezt te sem gondolod komolyan?!
—Alice, nyugalom, csak szépen sorban. —elmosolyodtam.
—Akkor tényleg megteszed? Ez komoly? —Bellának fülig ért a szája, tudom, hogy régóta vár már rá, hogy örökre velem legyen. Nem válaszoltam neki, felfutottam a lépcsőn, be a szobámba, kivettem a fiókból egy kicsi bársony dobozt és már futottam is vissza. Megálltam Bella előtt és letérdeltem.
—Isabella Swan, hozzám jössz feleségül? —Bella ijedten meredt rám, majd hirtelen elvörösödött.
—Igen…—csak ennyit tudod mondani, utána a nyakamba ugrott és elkezdett sírni.
—Mi a baj drágám?
—Semmi csak olyan boldog vagyok. —Emmett hirtelen hatalmas nevetésben tört ki.
Mindenki gratulált nekünk, majd elindultunk Bellával a konyhába, hogy valami ennivalót készítsek neki.
—És hogy mondjuk el Charlie-nak és Renée-nek? —aggódott, hogy a szülei mit szólnak majd hozzá.
—Ne aggódj drágám, minden rendben lesz. Meg fogják érteni. —igazából ebben én sem voltam biztos, de meg kell érteniük, a mi szerelmünk sokkal több egy diákszerelemnél.
—Rendben.
—Holnap beszélünk Charlie-val és a hétvégén elutazunk Renée-hez, már szóltam Alice-nek, hogy foglaljon jegyeket.
Hamar eljött a holnap és a hétvége is. Bella nagyon aggódott, annyira nem is alaptalanul. Charlie úgy reagált, ahogy vártuk, hogy ő nem támogat minket, hogy felelőtlenek vagyunk és hasonlók. Viszont Renée még csak meg sem volt lepődve, azt mondta, hogy ő már amikor először látott minket együtt tudta, hogy hamarosan eljön ez a nap.
Az esküvőt 2 hét múlva tartottuk, minden tökéletes volt. Bella egyszerűen ragyogott a boldogságtól, annak ellenére, hogy Charlie nem éppen boldogan adta át nekem az oltárnál. Csodálatos nap volt, amikor ki mondtuk az igent, Bella el is sírta magát, lehet, hogy én is sírtam volna, ha tudnék.
—Drágám, megértem, ha még várni akarsz vele, tudom, hogy még annyi minden vár rád, és én örökké is várok rád, ha ezt szeretnéd.
—Nem! Nem akarok tovább várni, már így is sokkal többet vártunk a kelleténél, nem sokára 19 leszek, te meg még csak 17 vagy. —duzzogott.
—Rendben.
—De Edward, ugye lehet egy kérésem még előtte? —kérdően néztem rá, valahogy tudtam, hogy mire gondol.
—Nem Bella, szó sem lehet róla. Nem fogom a te kedvedért kockáztatni az életed. —nem válaszolt. Jobb is, ma nem akarok veszekedni, főleg nem ezen.
Eljött a hétvége és ezzel a nászutunk kezdete, nem mentünk messzire. Esme-től és Carlisle-tól egy házat kaptunk nászajándékba, ami a Cullen háztól nem messze fekszik az erdőben egy gyönyörű tisztáson. Bella rögtön beleszeretett.
—Gyönyörű ez a ház! —nem tudott betelni vele, amikor már 5x-re járta körbe.
—Ez csak egy kunyhó, egy házak több szobája van. —gonoszul mosolygott rám. Majd amikor beért a hálószobánkba, ledőlt az ágyra. —Fáradt vagy, szerelmem?
—Egy kicsit. —melléfeküdtem, és elkezdtem dúdolni az altatódalát.
Másnap nem igen csináltunk semmit, de nem is kell, hiszen ez a „nászutunk”. Este Bella a konyhában sürgött forgott, hogy vacsorát csináljon magának, majd elment zuhanyozni, addig én bemásztam az ágyba, hiszen, hamarosan jön lefeküdni. Leengedtem a redőnyöket is, és vártam.
3. Fejezet (Edward)
Kicsit másra számítottam és igen meglepődtem. Bella ott állt az ajtóban egy szál törölközőben és mosolygott. Meg akartam kérdezni, hogy mit művel, de nem sikerült, mert abban a pillanatban, amint kinyitottam a szám ledobta azt az egy szál törölközőt is magáról. Gyönyörű volt, még soha nem láttam így.
—Bella, mit mű…—nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot, mert rám mászott és befogta a szám.
—Edward Cullen. —olyan jó hallani a szájából a teljes nevem. —Most az egyszer fogd be, jó? —nem volt időm ellenkezni, megcsókolt vadul és szenvedélyesen. Tudtam, hogy most már nincs menekvés, ha meg kell történnie, akkor történjen meg.
El kezdte kigombolni az ingem, átfordítottam, levette az ingem. Minden szívdobbanása egyre erősebb és hangosabb volt. Csak csókolóztunk és csókolóztunk.
—Bella biztos vagy benne? —már a gatyámat kezdte kigombolni.
—Bízom benned. —elég volt ennyit mondania, végleg megadtam magam és átadtam magam a gyönyörnek, csak élveztem, ahogy a keze lágyan betúr a hajamba és közelebb von, ahogy simogat, mindenhol. Leírhatatlan ez az érzés, csodálatos. Azelőtt még soha nem éreztem ilyet, de nem is baj, vele legyen az első és az utolsó is.
Halkan sikított egyet, fájdalmas sikítás volt. —Bella, minden rendben? —nem válaszolt, és ekkor megtörtént a baj, megéreztem a vére illatát, Carlisle mondta, hogy erre készüljek fel, de nem biztos, hogy fel vagyok rá készülve. Bella ijedten meredt rám.
—Kérlek Edward, nem lesz semmi baj ígérem. —és én nem tudom miért, de hittem neki, elhittem, hogy nem lesz baj, hogy nem fogom bántani.
Így is lett pár karmolás és pár szétszakadt párnánál nem lett több baj. Bella békésen aludt a karjaimban. A vérének az illata még mindig mámorító volt, de most másmilyen értelemben. Most nem úgy gondoltam ránk, mint vámpír és ember, most ez nem számított, csak a vágy. Vágytam rá, sokkal jobban, mint a vérére, de nem akartam felkelteni, csak cirógattam, amíg aludt, majd reggel, ha eddig tudtam várni, akkor pár órába még nem halok bele. Míg aludt lezuhanyoztam és készítettem neki reggelit. Halkan botorkált ki a konyhába.
—Jó reggelt szerelmem, éhes vagy? —mosolyogtam rá, nagyon boldog voltam, ahogy ő is.
—Nem is tudod, hogy mennyire.
Megreggelizett, majd elindult fürdeni. Már tényleg nem bírtam magammal, és csak hagytam, hogy sodorjon magával. Bementem Bella után, szinte meg sem lepődött, amikor meglátott. Ledobtam a ruháimat és beszálltam mellé a zuhanykabinba. Vad csókolózásba kezdtünk, nem csak én vágytam rá ennyire, Bellának a szíve már az első csók után is majdnem kiugrott a helyéről. Felkaptam és bevittem a szobába és lefektettem az ágyra…
A következő pár nap így telt, míg egyik reggel Bella kiugrott az ágyból és a fürdőbe rohant, én meg utána. A WC fölé hajolt, biztosan elrontotta a gyomrát, de várjunk csak, tegnap nem is vacsorázott.
—Mi baj Bella? —nem válaszolt. —Bella? Jól vagy? —semmi. A földön ült és maga elé bámult, valami nincs rendben.
—Menjünk át hozzátok, beszélnem kell Carlisle-vel. —meg akartam kérdezni, hogy, de jobbnak láttam, ha most hagyom. Felöltöztünk, majd a karjaimban vittem át. Alice az ajtóban várt ránk.
—Carlisle az irodájában van. —mondta Bellának, miközben megölelte. Bella eltűnt, addig leültem a kanapéra, ahol a többi Cullen volt.
Eltelt 10 perc és Bella megjelent hatalmas mosollyal az arcán, Carlisle utána: „Minden rendben van Edward.”
—Alice, beszélhetnénk. —Alice bólintott és követte Bellát a konyha felé. Később csak Bella tért vissza.
—Bella, elmondanád, hogy mi folyik itt? —kérdően néztem rá.
—Egy kicsit még várj, míg Alice visszaér, és utána elmondom. —még mindig mosolygott. Lehuppant a kanapéra Esme mellé. Nem telt el tíz perc sem és Alice belépett a nappaliba egy kis csomaggal a kezében, ő is mosolygott.
Bella felkelt, kiment vele, majd vissza is jöttek. Bella dugdosott valamit a háta mögött.
—Edward, van egy kis ajándék, amit szeretnék odaadni. —ajándék, nekem? Mi folyik itt? Felálltam és oda mentem Bellához. Elővett a háta mögül egy kis dobozt és odaadta.
—Mi van benne?
—Nyisd ki. —meghúztam a tetején a kék szalagot és kibontottam. Majdnem ott estem össze. Két pár cipő volt benne, de nem akármilyen cipő, babacipő. Ez most komoly? Hogy? Bella a rémült arcomat látva megmagyarázta: —Terhes vagyok Edward! —soha nem láttam még ilyen boldognak.
—De hogyan? —Carlisle-hoz szólt inkább a kérdés.
—Nem tudjuk mi sem Edward, de nem is ez a fontos. —és tényleg nem ez volt a fontos, apa leszek, és nem számítanak a körülmények, ez így lesz jó. Az életem teljes, van egy feleségem, aki imád és hamarosan apa leszek, mi kell még?
A következő pár hónapban Bella állapota rosszabbodott, már Charlie-van sem találkozhatott. Sokat beszéltünk róla Carlisle-val, hogy mit tegyünk.
—Bella, úgy döntöttünk, hogy akkor változtatlak át, amikor már lassan itt az idő, hiszen, ha előbb változtatlak át, akkor nem fejlődik a kicsi, és ha később akkor meg meghalsz. —csak bólintott.
Hamar eljött ez a nap is, Carlisle azt mondta, hogy ez az a nap és ezt Alice is megerősítette. Felvettem Bellát és felvittem a szobámba. Lefektettem az ágyra: —Kész vagy?
—Kész, hogy leéljek veled egy örökkévalóságot. —halványan elmosolyodott.
Fölé hajoltam, ajkam súrolta a nyakát, beremegett. Kinyitottam a szám és belemélyesztettem a fogaimat… |
AJÁNLOM AZ OLDALT
