Vesztett győzelem
Nem maradt semmi jutalom gyanánt,
Csak a veszteség a győzelem nyomán.
Győztem. Edward Cullen elhagyta a várost, nem maradt riválisom. De mit nyertem? Bellát? Nem. Csak az árnyékát, mely fájdalmat csal fiatal szívembe. Ő már nem Bella többé, ő távozott a vérszívókkal együtt, csak a testét hagyta hátra. És azt se nekem.
A fának dőlök, nem messze állok a középiskolától és őt figyelem. Lógok, de nem érdekel, ez sokkal fontosabb. A kormányt szorítja vasmarokkal, és szaporán szedi a levegőt, nem sír, de látom, hogy nem áll messze tőle. Bárcsak megvigasztalhatnám…
Egy hét telt el, és ő még mindig nem önmaga. Hogy megijedtem, mikor Billy mesélte, hogy Bellának nyoma veszett. Komolyan féltem, hogy magával vitte az a mocskos vérszopó és már Bella is a fajtájuk tagja lett. Ez a félelmem alaptalan volt.
De aztán Charlie felhívta apámat, hogy Bells előkerült, az erdőben találtak rá. Tudtam, hogy baj van, de mikor meghallottam, hogy a város ismét Cullenektől mentes lett, nem tudtam nem örülni. Túlságosan is örültem, még a tábortűzhöz is elmentem ünnepelni. Igazán örültem.
Akkor még meg sem fordult a fejemben, hogy ő mit élhet át, csak most látom. Alig ismerek rá, mintha csak egy szellemet látnék vagy egy zombit. Inkább az utóbbit. Sosem láttam még őt sírni, holott mindig szerencsétlenség övezte, és gyakran hasra esett már akkor is, mikor itt töltötte a nyarakat. Gyakran kinevettem.
De most… nincs bennem semmi öröm. Győztem, valóban, de nem tudok neki örülni, mert ő szenved. És át tudom érezni a fájdalmát, ami szemmel láthatólag felemészti.
A suli előtt többen is vannak, de Bella nem törődik azzal, hogy bárki meglátja ilyen zaklatott állapotban. A kocsija mellett egy ismerős arcú lány megy el, láttam őt, mikor a strandra jöttek még anno. Jessica azt hiszem, de nem biztos. Egy biztos, hogy neki tudnék ugrani, azért a kárörvendő tekintetért, amivel őt méregeti és az arcán feltűnően virító mosolyért. De Bella ebből sem vesz észre semmit.
Ez lenne a jutalmam? Apám ezzel vigasztalt, hogy már könnyű lesz elérnem, hogy belém szeressen. De Bella most távolabb van tőlem, mint valaha. Távol a fájdalom mocsarában, és beesett arcán nem látom nyomait az erőfeszítésnek, hogy túl tegye magát mocskos szerelmének távozásán. Remélem, nem jön vissza.
Igazából azt sem értem, hogy Edward miért ment el, mert láttam, hogy szeretik egymást. A vámpírságot nem titkolta, akkor meg miért pont most? Nem értem. Talán mégsem úgy szerette, mint eddig gondolta? Meggondolta volna magát? Bells nem vállalta a szörny létet? Az utóbbit nem hiszem, hiszen szerintem eddig sem volt ellene kifogása, de akkor mi történt? Miért kell ilyen összetörtnek látnom őt? Miért?
Lassan felé közelítettem, és rámosolyogtam. Nem a szokásos vigyorral, most tényleg kedves és megértő próbáltam lenni, mert tudtam, hogy most a legkevésbé sincs arra rászorulva, hogy a fájdalmát emlegessem. Nem hiszem, hogy elfelejtené egy pillanatra se.
A szemei mások, mint ahogy megszoktam. Vörösek és beesettek, mintha kínzócellában töltötte volna az éjszakát, és hónapok óta nem aludna. Aggodalom szorította el a torkomban a levegő útját, a legfőbb vágyam az volt, hogy átöleljem és megóvjam a világtól. A fájdalomtól.
Felém közelített, de nem nézett rám. A tekintete a távolba révedt és mérhetetlen kínszenvedést láttam benne. Tényleg ennyire szerette? Mi volt abban a majomban, ami bennem nincs meg? Miért siratja ennyire még mindig?
- Szia, Bells – köszöntem rá, és azt hittem, hogy köszön, de rám se nézve ment el mellettem. Úgy álltam ott, mint akit hideg vízzel forráztak le, és betonnal rögzítettek a talajhoz. Mozdulni se tudtam a döbbenettől. Lassú mozdulattal néztem utána, de ő mintha egyedül lenne, nem reagált senkinek a szavára, mint aki egy másik világot látna maga előtt.
Talán egy szebb és boldogabb világot, ahol vámpír lehet a szívszerelmével, aki a valóságban szemét módon elhagyta, de Bella még mindig őt szereti. És ötletem sincs, hogy hogyan változtathatnék ezen, mert a lelkem tombolt a haragtól.
Mivel volt ő jobb nálam?
Én soha nem hagynám el, és képtelen lennék fájdalmat okozni neki, mert azóta, hogy Forksba visszajött, határtalan szeretetet érzek iránta, ami tudom, hogy soha nem fog elmúlni.
Talán én hibás vagyok, mert a bevésődés nem történt meg velem, talán mert Bella nem szeret, és ezért nem lehetek vele. Pedig ez minden vágyam.
A tábortűz mellett azt hittem, hogy győztem, de most döbbentem rá csak igazán, hogy ezzel a győzelemmel mennyit vesztettem. Hiába ment el ő innen, hiába taposott a szerelme lelkébe, hiába minden, mert Bella szemében mindig, örökké ő lesz az első, a győztes. Tehetek én bármit – amit mellesleg meg fogok tenni, talán még a bárminél is többet – őt fogja szeretni. De én harcolni fogok, csak adok neki egy kis időt, hogy megeméssze a vérszopó hiányát.
A barátaim szerint én győztem, de számomra a mámor most elmarad. Lassú mozdulatokkal a kocsim felé veszem az irányt, és hátat fordítok az iskola épületének, melyben a szerelmem tartózkodott szomorúan. Ó, bárcsak felvidíthatnám…
A kocsimba ülve, meredtem nézek magam elé. Az lesz a legjobb, ha időt adok neki, mert az összetört szívre az egyetlen gyógyír, az idő. De addig ki kell tartanom, és remélnem kell, hogy egy napon én is kapok egy keveset Bella szerelméből…
Mit számít, hogy többé nem tündököl,
az a fény eltűnt a szemem elől,
az óra vissza sose jő,
mikor nyílt a virág, pompázott a mező;
nem szomorkodunk: az ad
erőt, ami megmarad.
Hogy mi maradt? Csak a remény, hogy egy napon a győzelmemért nem vesztenem kell, és boldoggá tehetem Bellát, mert ő igazán fontos nekem, és a remény az marad, ha kell éveken át. Ez is több a semminél… | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
