- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
5. Le son (Edward)
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Szeretlek Anyu! – ki mondta ezt? Bella? De hiszen nem hallom, amit gondol, akkor ezt mért hallottam? És mért mondaná azt, hogy Anyu? Edward-ot kéne mondania nem Anyut. Ez képtelenség. Megőrültem?
Bella békésen aludt a karjaimban, még csak nem is álmodik. Pedig a hangja, mintha csak őt hallanám. Én tényleg megbolondultam. Nem is gondolkoztam ezen többet, nem láttam értelmét, csak képzelődök.
Este megérkeztek a többiek, ekkor már Bella is fenn volt, éppen vacsorázott. Beléptek a konyhába.
–Bella, miután ettél meg kellene, hogy vizsgáljak. – mondta Carlisle. Rosszallóan néztem rá. Nem bízik bennem, azt hiszi, hogy bántottam? – Fel kell, hogy készüljek, és könnyebb, ha nagyjából tudom, hogy mikor jön a baba.
–Rendben, végeztem. – felkelt és elindult Carlisle után, én pedig utánuk.
Bella felfeküdt az ágyra, a külön neki berendezett szobában. Carlisle elővette az ultrahangot, nem mintha sokat ért volna.
–Még mindig semmi, ha jól számolok, akkor körülbelül 4 hónapig leszel terhes. Ebből lassan letelik egy. –elgondolkozott. –Sokkal gyorsabban fejlődik, mint egy rendes baba.
Teltek a napok, semmi különös nem történt. Mindennap ugyanaz volt a menetrend. A nap minden percét Bellával töltöttem, igaz volt egy két nap, amikor magára kellett hagynom, hiszem vadásznom kellett, ekkor Alice vigyázott rá. A napokban megérkeztek Rosie-ék is. Kicsit csillapodtak a kedélyek, Emmettnek sikerült megnyugtatnia, de azért még mindig nem örült a helyzetnek.
Bella békésen aludt mellettem, miközben álmában néha a nevemet suttogta. Még mindig nagyon meghatott, hogy rólam álmodik. Pedig nem volt ebben semmi különös. Szeretett, szerelemből, ahogy én őt, de azt hiszem, én jobban. De nem azért mert ő nem szeret annyira, csak ő ember. Egy ember soha nem érezhet ilyet, mint én. Sokkal többet jelet ő nekem egy puszta szerelemnél, ami majd egyszer elmúlik. Miatta megint dobog a szívem. Mielőtt megismertem volna csak egy test voltam, semmi több, de amióta ő itt van nekem, visszakaptam a lelkem, mindenem, amit elveszítettem. Boldog vagyok, és már tudok örülni más boldogságának is. Régen mindig úgy éreztem, hogy kilógok a sorból, hiszen a családban van 3 házaspár is, csak én voltam egyedül, de már nem sokáig. Amint lehet elveszem Bellát, és Esme-ék pedig örökbe fogadják. És eljön az a nap is, amikor átváltoztatom.
Már világosodott, ma, vagyis tegnap, nem húztam le a sötétítőket. A nap első sugarai besütöttek az ablakon. A tenger nyugodt volt, a hullámok lágy táncot jártak a feljövő nap fényében. Bella ébredezett, kinyitotta a szemét, rám mosolygott, még mindig örült mikor reggel meglátott. De a mosolya nem tartott sokáig. Felpattant kezét a szájára szorította és már rohant is a fürdőbe. Utána mentem és megfogtam a haját. Ez már mindennapos volt. Rendbe szedte magát, majd kimentünk a konyhába, hogy megreggelizzen.
Az asztalánál ültünk. Bella megrándult.
–Jól vagy drágám?
–Persze, csak megrúgott a baba. –elmosolyodott.
Csendben reggelizett, hallottam, hogy a többiek a ház többi pontjában éppen mivel töltik az idejüket. Alice és Jasper elmentek túrázni, Rosie és Emmett kártyavárat építettek a nappaliban, Carlisle és Esme pedig a kanapán ültek és olvastak. Bella megint megrándult, rám mosolygott, hogy tudassa, jól van. Menj odébb, nem férek el! Ez az én hangom, de én nem mondtam semmit. Mi történik? Ennyire nem képzelődhetek. Hacsak nem… Hacsak nem a baba… meg még egy…
Megfogtam Bella kezét és az orvosi szoba felé vezettem, közbe szóltam Carlisle-nak is, hogy kövessen minket. Mindketten értetlenül néztek rám. Beléptünk a szobába, Bellának intettem, hogy feküdjön le az ágyra. Mindketten rám meredtek, és várták a magyarázatot.
– Carlisle, hallgasd. – figyelt, elcsodálkozott, amikor észrevette, a két kicsi szív dobogását Belláé mellett.– Én…–nem is tudtam, hogy melyikkel kezdjem vagy hol. Mind két feltételezésem, amik inkább tények voltak, eléggé valószínűtlennek tűntek. – Én hallottam…
–Mit hallottál Edward? – Bella nagyon türelmetlen volt.
–Hallottam a gondolatát, vagyis a gondolatukat. –csend, semmi mozgás, még egy levegővétel se. Mindenki megfagyott.
–Ez komoly? Ketten vannak? – Bella csak úgy ragyogott a boldogságtól.
–Igen, és az egyik fiú, a másik lány.
–Honnan tudod?
–Hallottam a hangjukat. –Carlisle nem szólt, csak figyelt.
–És mit mondtak, vagyis gondoltak? –nagyon izgatott volt.
– A lány azt mondta, hogy szeret, de ez nem most volt, hanem pár hete, de nem vettem komolyan, azt hittem, hogy csak képzelődök.
–Szeret? –bólintottam. –És a fiú?
–Hát az ő mondanivalója nem nekünk szólt, hanem a testvérének. Rá szólt, hogy menjen odébb, mert nem fér el. –elmosolyodtam. Apa leszek, ráadásul kétszeresen. Hihetetlen.
–Milyen a hangjuk? –alig bírt megszólalni, a könnyeivel küszködött, a boldogság könnyeivel.
– Természetesen a lányé teljesen olyan, mint a tied, a fiúé, meg mint az enyém. – Nincs szükségem levegőre, de most mégis utána kapkodtam. Hihetetlen, azt hittem, hogy nekem már soha nem lesznek ilyen élményeim, hiszen meghaltam. Egy halottnak, pedig nem lehet gyereke, én vagyok a kivétel és ennek nagyon örülök. –Jaj, Bella, én annyira boldog vagyok, köszönöm. – fölé hajoltam és megcsókoltam.
–Én is szerelmem, és én is nagyon köszönöm, nélküled nem menne. Szeretlek. –most már meg sem próbálta visszatartani a könnyeit. Carlisle törte meg a meghitt csendünket: –Át kell gondolunk sok dolgot, ez bonyolult. Gratulálok Apuka és Anyuka. – elmosolyodott. Azt hiszem, hogy Carlisle sem tudott többet mondani, talán még ő sem hitte el, hogy ez tényleg megtörténhet.
Délután úsztunk egyet Bellával, majd azt mondta, hogy már nincs semmihez kedve, nézzünk meg egy filmet. Természetesen, az első 5 percben elaludt rajta. Az ő gondolatait ugyan nem hallottam, de legalább a gyerekeimét hallom. Ezt a szót még magamban is nehéz volt ki mondani, vagy csak inkább szokatlan. Viszont nem nagyon örültem annak, hogy csak az után vehetem el Bellát, miután megszülte a babákat.
Ezer meg ezer gondolat járt a fejemben. Félelem, aggodalom, öröm, szeretet, szerelem. Nem is hittem, hogy ennyi mindent tudok érezni. Nagyon aggódtam Bella miatt, nem akarom, hogy baja legyen. Egész este azon gondolkoztam, hogy mi lenne neki a legjobb. A terhesség alatt, közben, után. Magamtól is rájöttem, hogy Bella belehal a szülésbe, még ha egy lenne, akkor is. Túl erősek hozzá, még ilyen kicsiknek is. Csak egy ártatlan kis rúgás és Bellának eltörik valamije. Kezdek hozzászokni, hogy hamarosan el kell vennem életem szerelmének az életét, rosszabb, a lelkét. Igen, eldöntöttem. Én fogom megtenni, egyrészt mert Bella ezt szeretné, másrészt pedig, tudom, hogy meg tudom tenni, van hozzá elég erőm.
Bella csendben szuszogott a karjaimban. Olyan csodálatos, ahogy alszik, nem tudok betelni vele. Ő az életem, ő mindenem, nélküle már nem is lenne értelme léteznem. Nagyon szerelmes vagyok. Hihetetlen érzés, amikor úgy érzed, hogy egy percnél se bírod ki tovább nélküle, amikor bármit eldobnál, csak hogy ő boldog legyen, amikor rád mosolyog, és azt suttogja: szeretlek, amikor megcsókol, amikor boldogtalan, mert te is az vagy… Én is ugyan ezt érzem, csak 100-szor erősebben és hevesebben. Részben jobb lesz, ha már vámpír lesz. Akkor már nem kell majd minden percben azon aggódnom, hogy mikor töröm el valamiét, vagy éppenséggel ő mikor töri el valamiét. Olyan törékeny és ártatlan.
A gondolataim nagyon elkalandoztak, mert mire észbe kaptam már világos volt, 5 óra. Bella ébredezett, 11 órát aludt. A nap szokásosan telt. Bella és Alice megbeszélték az esküvő részleteit. Alice nagyon boldog volt és hálás volt Bellának, hogy megengedi neki, hogy megszervezze az esküvőt. Na, és persze amikor megtudta, hogy kétszeresen is nagynéni lesz, majdnem kiugrott a bőréből. Rosalie reakciója kissé meglepett, de nem csak engem, hanem Bellát és az egész családot. Ahelyett, hogy elvonult volna és dühöngött volna magában, majdnem csak olyan boldog volt, mint Alice. Talán azért mert ő is kiveheti a részét az anya szerepből, és mindenki tudja, hogy Rosie-nak nagy álma, hogy anya lehessen. Igen, kiveheti a részét, hiszen Bella nem lesz ott, hogy foglalkozzon velük, épp a legnagyobb kínokat fogja átélni. Az egész teste tűzben fog égni, szenvedni fog. Már beszéltünk erről Carlisle-val, nem engedhetem, hogy szenvedjen, morfiumot fog kapni, sok morfiumot. Habár nem tudom, hogy mennyire fog használni, mert a méreg elmarja.
Estefelé Alice és Bella eltűntek. Nem tudom, hogy hová mentek, velem ezt nem közölték, de azt hiszem, hogy másnak sem mondták meg. Alice csak annyit mondott, hogy menjek el nyugodtan vadászni, ő majd vigyáz Bellára és úgyis sok idő lesz az a valami amit csinálni fognak. De vajon mi az a valami? Egész vadászat alatt ezen gondolkoztam. Lehet, hogy az esküvői ruháról van szó, sőt több mint valószínű, Alice-t ismerve nem lehet másról szó. Nem kötött le a vadászat. Siettem, hogy minél hamarabb megint Bellával lehessek. Minden perc szenvedés volt, amit nem vele töltöttem.
Amikor visszaértem, se volt más a helyzet. Alice és Bella még mindig nem kerültek elő, így hát leültem a nappaliba és vártam. Esme jött oda hozzám: –Gondolkoztam az ajándékotokon.
–Milyen ajándékon?
–A nászajándékon. – elmosolyodott.
–De hiszen még össze sem házasodtunk, még az időpont sincs meg. – ez különös. Vajon már mindenki tud róla csak mi nem? Vagy csak én nem? Én vagyok a gondolatolvasó a családban és csak én nem tudok az ilyenekről. – És mi lenne az?
– Hát, mivel gondolom, ha meglesznek a babák már nem akartok velünk lakni, mármint nem velünk nem csak biztosan szeretnétek egy külön kis helyet, ahová haza mehettek. Ezért kaptok tőlünk egy házat, nem messze a forksi házunktól. – boldog volt, mert boldog voltam. Ez nagyon jó ötlet, hiszen nem akarok messze menni tőlük, de azért mégsem akarok egésznap velük lenni. A gondolatai minden kérdésemre választ adtak. Egy kis ház benn az erdőben, egy tisztáson. Kicsit romos, rá fér egy felújítás. – Már megbeszéltük Alice-szel, hogy mit hogyan csinálunk meg, de akkor még nem gondoltunk arra, hogy két baba lesz. Kicsit ki kell majd bővíteni, de ne aggódj minden kész lesz addigra mire vissza mehetünk.
– Köszönöm Esme. Bella is biztos nagyon boldog lesz. – rám mosolygott, majd eltűnt a konyha felé.
A nap nagyon unalmasan telt, egész nap csak járt az agyam. Még csak most gondoltam bele. Mi nem mehetünk vissza Forks-ba. Hogyan? Hiszen Bella, nem. Vagyis, de. Mert az, ha visszamegyünk, nem azt jelenti, hogy Bellának kell emberekkel találkoznia. Charlie. Bellának nagyon fog fájni, soha többé nem láthatja Charlie-t és Renée-t. De így lesz mindenkinek a legjobb. Nekik az mondjuk, hogy Bella meghalt, szomorú lesz, de ez így jó. Nem kerülhetjük el, hogy átváltozzon, ha csak nem vesszük ki most a babákat. Nem, régen még jó ötletnek tűnt volna, de ma már nem. Már én is szeretem őket, hiszen az én gyerekeim, és lehet, hogy soha többet az életben nem lesz ilyen alkalom. Nem dobom el őket. Nem. Soha.
A szülésen is sokat gondolkoztam, meg az átváltoztatáson. Ki van zárva, hogy Bella meg tudja szülni őket, mert ha a magzatburok olyan vastag, hogy nem lát át rajta az ultrahang akkor valószínűleg kiszakadni sem fog. Bellának hatalmas fájdalmai lesznek, és az átváltoztatás sem lesz kellemes, azt hiszem.
Későre járt már, amikor Alice és Bella újra felbukkantak. Egyikőjük sem mondott semmit, kérdezni is felesleges lett volna. Bella megvacsorázott és már ment is aludni. Befeküdtem mellé az ágyba. Hozzám bújt, elkezdtem dúdolni neki az altatódalát. 5 perc is alig telt el és mély álomba merült.
Hallgattam, ahogy szuszog, olyan megnyugtató és varázsos. Elkezdtem másra figyelni, Bella hasában még két kicsi szív dobogott. Talán ők is alszanak most? Mért csak ritkán hallom a gondolataikat? Ezer meg ezer kérdésem lett volna. Békésen aludtak, mind a hárman.
Reggel, mármint inkább délben Bella felébredt. A szokásos volt ma is a napirenden, mosakodás, evés, vizsgálat aztán közös programok velem. A mai nap csak annyiban tért el, hogy Alice közölte velem, hogy ma is elrabolja tőlem Bellát. Ennek egy cseppet sem örültem. Vajon mi folyik a hátunk mögött. Még Alice gondolataiban sem találtam semmit. Ügyelt rá, hogy ne találjak. Egésznap csak 5 percre jött a közelembe, és akkor értelmetlen dolgokra gondolt, mint például a holnapi időjárás vagy a patak csobogása és hasonlók.
– Megkapod Alice, de csak is 8-ig. Utána az enyém, és ha lehet, ne fáraszd ki megint annyira, estére programunk van. – Alice bólintott, és már vitte is volna Ballát, de ezt azért mégsem hagyhattam. Megfogtam Bella kézét és magamhoz húztam: Szeretlek! – suttogtam a fülébe.
– Én is szeretlek Edward. – megcsókolt, elengedte a kezem és már el is tűntek Alice-szel egy másik szobába.
Megint egy unalmas nap. Rosalie és Emmett elmentek vadászni, Esme a konyhában sürgött forgott, természetesen nem nekünk, hanem Bellának sütött-főzött. Carlisle ő épp ráért. Bementem a dolgozószobájába. A fenyő íróasztala mögött ült és egy könyvbe temetkezett.
– Zavarlak?
– Dehogy is Edward, gyere, ülj le.
– Te tudsz valamit arról, hogy mit művel Alice Bellával? – kérdően néztem rá.
–Természetesen igen, de nem mondhatom el. – Carlisle nagyon jól féken tudta tartani a gondolatait, hamar fel is adtam a próbálkozást. – Ne aggódj Edward, hamarosan te is megtudod. – biztatóan mosolygott rám. Legalább van valaki, aki tud valamit.
– Nem mehetünk vissza Forksba, igaz?
– Nem tudom még biztosan. Sok dologtól függ. Nem tudhatjuk, hogy Bella milyen lesz újszülöttként. Remélem, visszamehetünk, Forks pont nekünk való hely.
Beszélgettünk, egészen addig, amíg meg nem hallottam annak a bizonyos szobának az ajtaját kinyílni. Bella kis sem tette a lábát a szobából, én már ott voltam mellette, felkaptam és mentem vele a konyhába. Megvacsorázott vagy talán inkább ebédezett: – Van kedved búvárkodni? – rávillantottam azt a bizonyos mosolyom, tudtam, hogy ennek nem tud majd ellenállni.
Elindult a fürdőszobába, felvette a búvárruháját, amit Alice csomagolt be neki és már követett is a partra. Gyönyörű volt, mint mindig. A búvárruha jól kiemelte a már jócskán dudorodó pocakját. Rámosolyogtam, ő persze, mint mindig most is elpirult. Nekem nem volt szükségem búvárruhára, megfogtam a kezét, miután ledobtam a ruháimat és elindultunk be a vízbe. Elmerültünk, miközben valami olyasmit motyogott, hogy felvágós. Ezen muszáj volt nevetnem. Még hogy én felvágós, ugyan már.
A nap további része gyorsan eltelt, Bella megint hulla fáradt volt és korán le is feküdt. Dél fele kelt csak fel megint, inkább felpattant, aminek persze az lett a következménye, hogy megszédült, és ha nem kapom el, elvágódik. Egy másodpercig sem időzött a karjaimban, rohant a mosdó felé. Ahogy jött a rosszullét úgy ment is, de valami nem volt rendben. Bella még a szokottabbnál is fehérebb volt. Nem tetszik ez nekem. Felkaptam és mentem vele Carlisle-hoz.
–Mi történt? – kérdezte aggódva.
– A szokásos rosszullét, de nézd meg milyen fehér, nem szokott ilyen lenni, valami baj van. – a hangom tele volt aggodalommal.
– Nem tudom, hogy mi lehet. Eszel rendesen ugye Bella?
–Persze, egész nap mást sem csinálok. – és akkor eszembe jutott valami.
– Carlisle, mi van, ha nem emberi kajára van szükségük, mert ha nem Bella éhes, akkor talán ők. – még engem is megrémisztett ez a gondolat. Bellának vért kell innia, hiszen mégis csak az én gyerekeim, vagyis vér kell nekik.
– Még szerencse, hogy mindig van nálunk tartalék. Bella ugye meg tudod inni?
–Ha ez kell nekik, akkor meg. – megfogta a kezem, miközben Carlisle kiment a konyhába vérét. – Minden rendben lesz. – nem tudom, hogy ezzel magát akarta nyugtatni vagy engem, de nem nagyon járt sikerrel. Tele voltam félelemmel. Bella sok olyan érzést is megismertetett velem, amit azelőtt soha nem éreztem, vagy legalább is amióta vámpír vagyok biztosan nem. Ezelőtt soha nem féltem, nem voltam féltékeny se soha és pláne nem szerelmes, de igazán boldog se. Nagyon hálás vagyok neki ezekért.
Pár perccel később Carlisle egy bögrével a kezében tért vissza. Átnyújtotta Bellának, beleszagolt, majd vágott egy grimaszt. Hát igen, neki nem olyan, mint nekünk, de muszáj lesz meginnia. Belekortyolt, az arca kissé megenyhült, olyan „Nem is rossz.” arcot vágott, majd megitta az egészet.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
