- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
3. Une nouvelle vie (Bella)
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Már több hét eltelt azóta, amióta elhagyott, de nekem még mindig ugyan annyira fájt. Lehetetlen volt, hogy leéljem az életem nélküle. A szívemben is ugyanúgy megvolt az üresség, mint ahogy a suliban a padban, ahol egyszer ő ült. Nem ült mellém senki, nem beszélgettem senkivel, nem figyeltem az órán, csak egy árnyék, egy szellem voltam.
Minden napom olyan egyhangú volt, azt leszámítva, hogy annyit ettem és aludtam, mint még soha. Nem értettem, mikor Edw… elment, nem ettem napokig semmit és utána is csak azért, hogy ne legyek rosszul. Most meg egész nap eszek.
Kedd reggel volt, nem éreztem semmi különöset. Ez is ugyanolyan nap volt, mint a többi. Legalább is azt hittem. Amikor kikeltem az ágyból, hirtelen megszédültem és hányinger kapott el. Rohantam a fürdőbe. Mi történt velem?
Megmostam az arcom és kinyitottam a fürdőszekrényem ajtaját. És ekkor hasított belém a felismerés. Ma 17-e van, és nekem már 5 napja késik. Számolgattam, de akárhányszor számoltam újra, mindig ugyanaz. Nem, az nem lehet. Hogyan? Hiszen ő vámpír. Nem ez lehetetlen. Mit csináljak? Ezernyi gondolat kavargott a fejemben. Edwardnak tudnia kell róla, beszélnem kell Carlisle-al. De hogyan? Nem adtak meg se egy címet se egy telefonszámot.
Nem kell pánikba esni! – mondtam magamnak, ezzel próbáltam nyugtatni magam nem nagy sikerrel. Leültem a fürdő padlójára. Rendben. Várok még egy hetet, hogy biztos legyek benne és addig kitalálok valamit arra az esetre ha…ha…valóban terhes vagyok. Nem mentem suliba, egész nap a fürdőben ültem. Este mikor Charlie hazajött, lementem enni, nem kérdezett semmit és ennek nagyon örültem.
Még mindig nem hittem el, neki nem lehet gyereke, ha lehetne a vámpíroknak gyerekük Rosalie-nak már biztosan lenne. Ez képtelenség. Hogyan?
Hamar elrepült az az egy hét, és minden nappal biztosabb lettem benne, hogy Edward gyermekét a szívem alatt hordom. Minden nap egyre rosszabbul voltam, folyamatos rosszullétek.
Már meg volt a tervem, Denali-ba megyek, Tanyához. Ez volt az egyetlen értelmes ötlet, ami eszembe jutott. Elmegyek Tanyához, ő biztosan tudja, hogy hova mentek. Hiszen a két család nagyon jóban van. És ha nem akarja elmondani nekem, csak akkor közlöm vele, hogy terhes vagyok addig semmiképpen se.
Nem várhattam tovább, napról napra nagyobb lett a hasam is. Még nem volt feltűnő, de látszott. Ma megmondom Charlie-nak, hogy elutazom egy időre, azt nem mondom meg neki, hogy hová és mért megyek. Már nagykorú vagyok és én döntöm el, hogy mit csinálok. A sulival se lesz gond, majd bepótolom, vagy nem. Ez sok mindentől függ, például, hogy egyáltalán megtalálom-e Edwardot vagy, hogy ő mit fog erre mondani.
Szerda délután, eljött az ideje, beszélek Charlie-val.
– Apu, elutazom. – elég értetlenül nézett rám, ezért megmagyaráztam. –Nem tudom mennyi időre, de úgy érzem, szükségem van egy kis időre, el kell mennem, felejteni. – tudtam, hogy ezt majd megérti, meg kell értenie.
– És hová mész? És mikor jössz? – hangja aggódó volt.
– Még nem tudom apu. Holnap indulok, már döntöttem és a döntésem végleges. – nem mondott semmit, valószínűleg nem tudta, hogy mit is kéne pontosan mondania. –Szeretlek apu, ígérem, visszajövök, de most muszáj elmennem.
Nem vártam meg, míg válaszol, felmentem a szobámba és összecsomagoltam. Nem bírtam tovább várni, összeszedtem mindenem, elbúcsúztam Charlie-tól és kocsiba ültem. Irány a reptér, az első géppel elindultam Alaszkába.
Féltem, mi van ha Tanya nem hisz nekem, és nem mondja el hol vannak Cullen-ék? Akkor is megkeresem őket. Edward-nak muszáj tudnia róla, még ha nem is akar majd velem lenni és a gyerekével, megértem, de tudnia kell róla. És természetesen beszélnem kell Carlisle-al, én még most sem vagyok benn biztos, hogy ez lehetséges. Meg hát azért mégsem állíthatok be úgy a korházba, hogy közlöm, az apa vámpír, képtelenség.
Leszállta a gépem, taxiba ültem. Gondolkoztam, és mire észbe kaptam már az ajtó előtt álltam, nem tudom, honnan tudtam, hogy ide kell jönnöm, csak tudtam. Mindenem remegett. Bekopogtam. Tanya nyitott ajtót, most ugyanolyan gyönyörű volt, amilyenre emlékeztem. Nem szólat meg csak némán bámult rám.
– Szia, remélem, emlékszel rám. Bella vagyok. Azért jöttem, mert segítséget szeretnék kérni tőled.
–Igen, emlékszem. –hangja nem volt valami barátságos, de azért ellenséges sem. – Miben segíthetek?
–Feltétlenül muszáj tudnom, hogy hol vannak, Edward-ék.
– Sajnálom Bella, nem segíthetek. Megígértem Edwardnak, hogy nem mondom el. –kicsit értelmetlenül nézhettem, mert magyarázni kezdte– Tegnap felhívott és megkért, hogy ne mondjak neked semmit, hogy az lesz mindkettőtöknek a legjobb. Nem értettem, mért jönnél te ide, de még is igaza volt.
–Nagyon fontos lenne, muszáj. Ez nem várhat, nem akarom zaklatni meg ilyesmi, de feltétlenül beszélnem kell vele. –hangom már követelőző volt.
–Nem, sajnálom, de nem. – arca meg sem rezzent.
–Ha nem mondod meg is megkeresem őket, csak addigra már lehet késő lesz.–lesütöttem a szemem.
–Mihez lenne késő?
–Tanya, én, én terhes vagyok.
– És mi köze van ehhez Edward-nak? –hangja erős volt, tudtam, hogy mindig is szerette volna, ha Edward az övé és ezért nem is nagyon kedvelt. És természetesen fájdalmat sem akart neki okozni, megértem, ahogy én sem.
– Hát nem érted? Edward az apja. –nagyon közel voltam a síráshoz. Még soha nem mondtam ki ezt hangosan, és eléggé furán is hangzott.
– De hát az, hogy lehet? –nem vártam meg, míg befejezi, közbe szóltam.
–Tanya, most vagyok a kb. 2 hetes– felhúztam a pulcsimat és megmutattam neki a szépen kerekedő hasamat. – Nem várhatok tovább, kérlek.
–Rendben, megmondom. –neki is ugyanolyan nehéz volt elhinni, mint nekem.
–És kérlek, ne mondd el nekik, szeretném, ha tőlem tudnák meg, főleg Edward.
–Ahogy szeretnéd–fogott egy papírt és ráírta a címet– Innen úgy egy 3 órás út kocsival. –mikor épp mondani akartam, hogy kocsim az nincs egy kulcsot dobott a kezembe.
–Nagyon köszönöm, hálás vagyok. – megfogtam a papírt és elindultam a furgonomhoz.
Az út végtelenül hosszúnak tűnt. Rengeteg lehetőséget lejátszottam magamban, mit mondjak, hogyan fognak reagálni? Nagyon nagy volt a nyomás, de muszáj volt. Egyre gyengébbnek éreztem magam, de el kell jutnom Edward-hoz, akkor már összeeshetek, de most nem adhatom fel. Útközben többször is meg kellett állnom, pihenni, levegőzni. Már későre járt, sötét volt, amikor leparkoltam a ház előtt. Nagyon hasonított a forksi házukra, tudtam, hogy jó helyen járok. A házban mindenütt égtek a villanyok. Valószínűleg tudták, hogy jövök. Pont ők ne tudták volna, mikor Alice látja a jövőt? Kiszálltam a kocsiból, elbotorkáltam az ajtóig. Bekopogtam. –már nincs visszaút, de nem is akarom, hogy legyen, legalább még egyszer láthatom Edward-ot. –Az ajtó kinyílt. Carlisle nyitott ajtót. Nem volt meglepődve.
–Szia, Bella! Miben segíthetek? –hangja kedves volt.
–Beszélnem kell veled, de előtte még Edward-al.
– Már jön le, gyere be.
Beléptem, a ház hatalmas volt. De nem tudtam sokáig a házat bámulni, mert akkor megjelent ő. Ahogy jött le a lépcsőn, nem tudtam levenni róla a szemem. Gyönyörű volt, éreztem, hogy visszakapom a szívem. –nem, nem szabad ezt éreznem, még mindig mondhatja azt, hogy nem marad velem – A szeme izzott a haragtól, de ugyanakkor tele volt aggodalommal.
– Mért vagy itt? – kérdezte. – Nem szabadna itt lenned.
– Tudom. –lesütöttem a szemem, nem bírtam ránézni. A sírás kerülgetett. – Sajnálom, de muszáj volt idejönnöm, mert beszélnem kell veled és Carlisle-al.
– Mondjad, figyelünk.
–Bella? Minden rendben? A szíved mintha, mintha…– nem tudta kimondani, gondolom, hallotta, hogy már nem csak egy pici szív dobog bennem.
– Pontosan ezért jöttem. – Edward értetlenül nézett rám, majd Carlisle-ra.
–Mi közünk van nekünk ehhez? Mért jöttél ide?
– Nem érted Carlisle?
– Volnátok szívesek engem is beavatni, hogy mi folyik itt? – kérdezte Edward mielőtt még befejezhettem volna.
– De elmondom. – a szemébe néztem és folytattam– Edward, én, én…terhes vagyok.
Néma csend volt, senki nem mondott semmit. Valószínűleg azon gondolkoztak mit kéne most mondaniuk. Edward szeme izzott a dühtől, vajon azt hiszi, hogy más a baba apja?
– Nem Edward. – válaszoltam a fel nem tett kérdésére. – Te vagy az apja, csak te lehetsz, senki más. –ekkor már nem bírtam tovább, és a könnyeim folyni kezdtek. Edward nem mozdult, meredtem bámult maga elé, nem gondoltam volna, hogy ez ilyen rosszul érinti. De összeszedte magát, vagy legalább is próbálta:
– De az nem lehet, nekem nem lehet gyerekem. – értetlenül nézett Carlisle-ra, hangja remegett.
– Nem tudom, még sosem találkoztam ilyennel. Hányadik heted ez Bella? – kérdezte komolyan.
– A 2. –mondta Edward mielőtt kinyithattam volna a szám.
–Igen, a 2. –erősítettem meg Edwardot.
–Ez nem természetes, még nem kéne, ekkora hasadnak lennie. És a szíve…– Edward is hallgatózni kezdett.
– Tudom, ez volt az egyik ok, amiért el kellett jönnöm. – Edward-ra néztem. Már kezdett megnyugodni és a dühöt most átvette az aggodalom és a féltés. Oda akartam menni hozzá, de megelőzött.
– Sajnálom Bella. Annyira sajnálom, most már tudom, hogy nem lett volna szabad elhagynom téged. Nagyon szeretlek. Ugye megbocsátasz nekem? – hangja tele volt félelemmel. Megfordult a fejében az, hogy nemet mondok?
– Szeretlek. – nem kellettek szavak. Hideg kezeivel megfogta az arcom és megcsókolt, szenvedélyesen.
– Ha nem jössz most el, akkor én mentem volna érted. Ezt a pár hetet is nagyon nehéz volt kibírnom. Te vagy az életem, sajnálom. De ugye a babát nem…
– De Edward, természetesen megtartom. Ezt már akkor eldöntöttem, amikor kiderült, hogy terhes vagyok. Nem számított, hogy velem akarsz-e lenni vagy sem, mindkét esetben megtartottam volna. Mit mondasz Carlisle? Van esély rá?
– Meg kell, hogy vizsgáljalak, de előbb van itt valaki, aki már majdnem meghal, hogy lásson. – nem kellett odanéznem, akkor is tudtam, hogy az a valaki nem lehet más, mint Alice.
Leszaladt a lépcsőn, majd megállt mellettünk. Edward tétovázott egy kicsit, majd elengedett, de nem ment egy méternél távolabb. Alice megölelt, nagyon jól esett, nekem is hiányzott, hiszen ő az egyik legjobb barátom, vagy a legjobb?
–Gratulálok Bella. –csak úgy ragyogott, nagyon boldog volt. –És neked is Edward. Nagynéni leszek. –elmosolyodott és már futott is fel a lépcsőn, feltételezem elújságolja Jaspernek.
Pár pillanatig csandben álltunk, majd Carlisle megszólalt:
–Gyere Bella!
Edward odalépett hozzám és a homlokomra nyomott egy puszit, majd megfogta a kezem és felkísért a lépcsőn. Az ajtóban megállt.
– Nem zavar, ha én is bemegyek?
–Nagyon szeretném, ha bejönnél. Most, hogy itt vagy velem, nem engedlek el, soha.
Beléptünk a szobába. A hely tele volt minden féle orvosi műszerekkel. Carlisle intett, hogy feküdjek le az ágyra. Lefeküdtem, odajött, felhúzta a pulcsimat és már kezdte is az ultrahangot.
–Ez nem jó. Nem látok semmit. A baba körül olyan vastag a burok, hogy nem tudok átlátni rajta.
– És ez mit jelent? –kérdeztem félénken.
–Valószínűleg azt, hogy a baba félig ember, hiszen hallom a szívét, és félig vámpír. – félve pillantott rám. – Bella, sajnálom, de nem szabad megtartanod.
– Nem! –kiáltottam. – Megtartom. –jelentettem ki határozottan. – Ő az én babám, és ha bele halok is…–Edward közbe vágott.
–Bella, meg fog ölni. És én ezt nem hagyhatom.
– Nem vitatkozom, megtartom.
Nyílván látták rajtam, hogy hajthatatlan vagyok, nem adtam volna meg magam, semmiképp.
– És Charlie? Mit mondasz neki?
– Még nem tudom, de majd kitalálok valamit.
– Az lenne a legjobb, ha haza mennél és…
–Nem, nem hagylak el, most amikor épp csak visszakaptalak, nem.
– Bella, nincs semmi baj. Természetesen mi is jövünk. – Carlisle-ra pillantott, aki csak bólintott.
– Rendben, de megígéred, hogy soha többet nem hagysz el.
– Soha, örökre melletted leszek, vagy tovább.
Nem gondolkoztam el azon, hogy mire utalhat a tovább, de bíztam benne, hogy átváltoztat. Az, hogy mért az nem volt fontos, csak az, hogy akkor vele élhetem le az egész örökké valóságot.
A többi Cullen nem volt itthon, valószínűleg vadászni voltak, és én ennek nagyon örültem. Át beszéltük, hogy mit hogyan fogunk csinálni. Haza megyek és megírom az érettségit azután pedig Edward-ékhoz költözöm. Charlie-nak pedig azt mondjuk, hogy nagyon beteg vagyok, és nem mehetek haza, Carlisle karanténban tart, aztán meglátjuk, hogy mi lesz.
Nem mondhattam el Charlie-nak, hogy terhes vagyok, hiszen még csak 18 vagyok, nagyon kiakadna, szóval nem szabad megtudnia, így is csoda lesz, ha nem veszi észre rajtam. De lehet, hogy a nagyobb baj nem a babával lenne, hanem az apjával. Charlie nem tudta, hogy Edward vámpír, de nagyon utálta, amiért elhagyott és talán ezért soha nem is bocsát meg neki.
Szombat este van, holnap indulok vissza Forksba. A rosszulléteim egyre rosszabbak és gyakoribbak lettek, és a hasam is egyre nőtt. Nem volt feltűnő, annyira, ha pulcsi volt rajtam, de azért lehetett látni.
A kanapán ültem a nappaliban és a tv-t néztem. Már sötét volt, ekkor Alice lépett oda hozzám.
– Gyere Bella, Edward már vár.
– Mért? –kérdeztem, de nem kaptam rá választ. Felsegített a kanapéról és kivezetett hátra az udvarba.
Gyönyörű volt. Mindenhol apró lámpások égtek és az udvar közepén ott volt Edward, és rám várt.
– Én csak eddig jöhetek. –suttogta Alice, majd elengedte a kezem, a homlokomra nyomott egy puszit és már el is tűnt.
Mi ez az egész? Miről maradtam le? Lassan lépkedtem Edward felé, ő csak mosolygott rám, nem mondott semmit. Gyanús volt nekem ez az egész, vajon mire készül?
–Gyere, sétáljunk. – mondta, még mindig mosolygott. Oda nyújtotta a kezét, megfogtam.
– Mi ez az egész? –kérdeztem.
– Semmi, csak gondoltam jól esne egy séta, meg hát aztán ez az utolsó napod itt, és úgy éreztem, hogy ezt muszáj látnod.
– Mit is?
– Ne kíváncsiskodj folyton Bella, majd meglátod.
Nem sétáltunk sokat, de már nagyon fáradt voltam és éhes. Nem láttam előttünk semmi érdekeset, minden sötét volt. De egyszer csak a fák között láttam egy kis fényt. Talán oda megyünk. Így is volt, valóban oda mentünk.
Sejthettem volna, hogy Alice keze is benn van a dologban. Egy vízesés, ez volt ott, és a hold, ahogy megvilágította a vízesést. Egyszerűen gyönyörű volt, nem tudtam megszólalni se. Ahogy közelebb léptünk és Edward-ra is rásütött a hold, még gyönyörűbb volt. Fehér bőre szinte ragyogott a nagy feketeségben. Az én Edwardom, örökre.
–Mért jöttünk ide? –de nem válaszolt, hanem egyszer csak eltűnt a fák mögött. Kerestem, de nem láttam sehol, tudtam, hogy nem hagy itt, de hová ment? És akkor megjelent, előttem ált, lassan elkezdett sétálni felém. Megállt tőlem 3 méterre és elmosolyodott, majd tett még két lépést és letérdelt…
– Isabella Swan, –közben kinyitott egy fekete bársony dobozt, elállt a lélegzetem– hozzám jössz feleségül? – tudtam, hogy mi a helyes. Meg sem fordult a fejemben, hogy nemet mondjak, habár nem tudom, hogy Charlie és Renée mit szólnak majd hozzá, hiszen ellenzik a korai házasságot, ők is beleestek ebbe a hibába, de én nem fogok. Tudtam, ha nemet mondok, akkor is velem lesz, örökre vagy tovább, de én akarom, hozzá akarok menni.
–Igen. –kicsit hosszasan gondolkodhattam, mert kezdett megrémülni, de amint kimondtam ezt az egy szót, megnyugodott. Kivette a gyűrűt a dobozból és az ujjamra húzta, majd megcsókolt. Hosszú óráknak tűntek a percek, amit a karjaiban töltöttem.
Mire visszaértünk a házba, Alice már az ajtóban állt, hogy gratulálhasson, majd arról kezdett faggatni, hogy hol szeretném az esküvő, milyen legyen a ruhám, mikor legyen, hova szeretnék nászútra menni és egyéb hasonló dolgokat, de mivel nagyon fáradt voltam, ezért megbeszéltük, hogy majd valamelyik nap megtervezünk mindent.
–Megyek aludni. –jelentettem ki.
– Felkísérlek. – Edward mellém lépett, felkapott és felvitt a lépcsőn. Nem ellenkeztem, hiszen menni is alig tudtam. Bevitt a szobájába, volt ágy. Ezen igencsak meglepődtem, de nem kérdeztem rá. Lerakott az ágyra.
– A ruhádat Alice a fürdőbe készítette, nyugodtan szedd össze magad, nem sokára visszajövök. –mondta és már ment is ki az ajtón.
Bementem a fürdőbe, Alice a szekrényre rakott nekem egy hálóinget és a holnapi ruhámat. Természetesen mind a kettő selyem, ez Alice. Nem mérgelődtem. Lezuhanyoztam és mire visszamentem a szobába Edward már várt a vacsorámmal a kezében. Letette elém.
–Köszönöm, már nagyon éhes voltam. –ezen elnevette magát.
–Azt hiszem, nem szabadna ennyit enned. Nézz csak magadra, el fogsz hízni. – most már én is vele nevettem.
Miután megvacsoráztam, befeküdtem az ágyba, de még nem akartam aludni. Edward kérdően nézett rám.
–Velem „alszol”?
–Ha szeretnéd.
– Igen nagyon. –befeküdt mellém, fejemet a kemény mellkasára tettem és átöleltem. Olyan jó érzés volt, megint vele. – Már nagyon hiányoztál.
– Te is nekem Kicsi Bella! Még mindig nagyon haragszom magamra, amiért elhagytalak, de soha többet nem foglak, örökre veled leszek. Sajnálom, bolond voltam, azt hittem, hogy neked jobb lesz nélkülem, de tévedtem. Alice nem mondta el, hogy miket látott veled és jövőddel kapcsolatban, de láttam a fejében, szenvedtél, ahogy én. De ez nem történik többet meg, örökké veled leszek. Szeretlek.
–Vagy tovább? –kérdeztem reménykedve.
–Több mint valószínű, hogy tovább. –elmosolyodott. –Ha már itt tartunk, nem gond, ha én intézem a nászutunkat?
–Nem, de szerintem csak a baba után kéne elmennünk, mert azt hiszem, most nem vagyok olyan állapotban, hogy bárhová is mennem kéne.
–Egyetértek, de az esküvő még a baba előtt lesz. –ezt inkább kijelentette, mint kérdezte. – Még most sem hiszem el, hiszen nekünk nem lehet gyerekünk, mert gyakorlatilag halottak vagyunk. –ez tényleg elég különös volt. Olyan boldog volt, talán az első éjszakánkon volt ilyen boldog, mosolyt csalt az arcomra.
– Ez most nem számít, a baba a tied és az enyém és meg se próbálj lebeszélni róla, hogy megtartsam.
– De Bella…
–Nem Edward, nem lesz semmi baj. De ha mégis te itt leszel, hogy megments engem és a babát.
–Rendben. –tudta, hogy ebben a vitában nem nyerhet. – Most már aludj, holnap korán el kell indulnunk.
–Azt hittem egyedül megyek.
–Csak nem gondolod, hogy hagylak ilyen állapotban vezetni? És persze az ígéretemet sem fogom megszegni.
–Mit is?
–Meg ígértem, hogy mindig veled leszek, és ez alól ez sem kivétel. Természetesen nem megyek hazáig veled, de elkísérlek.
–Rendben. –nem válaszolt. Szép halkan elkezdte az altató dalomat dúdolni.
Korán lehetett, amikor felkeltem, ránéztem az órára. Fél 5. Mért keltem fel, és hol van Edward? Elég volt csak gondolnom rá és az ajtó már nyílt is.
– Azt hittem, nem hallod a gondolataimat.
–Azt nem is, de azt igen, hogy felkeltél. – leült az ágy szélére és homlokon csókolt. – Mindjárt elkészítem a reggelid, ha végeztél gyere le az ebédlőbe, lent leszek. –elindult az ajtó felé, de még visszaszólt: –Szeretlek! –nem várta meg, amíg válaszolok eltűnt az ajtó mögött.
Rendbe szedtem magam és lementem az étkezőbe. A reggelim az asztalon gőzölgött, nagyon jó illata volt. Edward kihúzta nekem a széket, majd ő is leült mellém.
–Mit csináltál ameddig távol voltam? –kérdezte egyhangúan, nem úgy tűnt, mint akit tényleg érdekel.
–Többnyire azt vártam, hogy mikor jössz vissza, vagy mikor hívsz fel vagy adsz bármilyen jelet, de nem történt semmi egészen addig a bizonyos reggelig.
–Tanya mondta meg, hogy hol vagyunk?
–Igen, de nem akarta elmondani aztán mikor elmondtam neki, hogy terhes vagyok, azt hittem meg akar ölni. Rám ordított, hogy neked ehhez mi közöd van, és hogy mért akarom még nehezebbé tenni neked. Aztán amikor elmondtam neki, hogy te vagy az apa, akkor megadta magát és egyből…–nem tudtam befejezni, rohantam a fürdőszobába. Edward utánam, gondolom nem értette, hogy mi a baj. A WC fölé hajoltam, Edward mögém lépett és összefogta a hajam. –Menj el! Nem kell ezt látnod! –nem mondott semmit, de nem is ment sehova. – Ez egyre rosszabb! Azt hiszem, nem lenne szerencsés hazamennem, még az érettségit se tudnám megírni úgy, hogy nem hányom le.
–Beszélünk Carlisle-al. –jelentette ki.
Rendbe szedtem magam, fogat mostam és elindultunk megkeresni Carlisle-t. Nem tudtam, hogy mit akar vele beszélni, de Edward is tudta, hogy nem mehetek haza.
–Carlisle, azt hiszem, nem lenne jó ötlet, ha Bella most hazamenne. –maga mellé húzott és felhúzta a pulcsimat. Fel sem tűnt egészen eddig, hogy a hasam már eléggé dudorodik, és mintha mozogna is. –Most is a fürdőből jövünk. Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha azt mondanánk Charlie-nak, hogy Bella beteg és itt kell maradnia, de közben elmennénk… oda ahova már beszéltük.
–Rendben van, gyere, Bella megvizsgállak. Hamarosan a többiek is hazaérnek és akkor mindent megbeszélünk. Szólj Alice-nek, hogy intézze el a jegyeket.
Edward kiment az ajtón, Carlisle pedig az orvosi szobájába vezetett.
–Még mindig nem látok semmit. De a jelekből ítélve olyan 2 hónapos terhes lehetsz.
–De hát…–nem hagyta, hogy befejezzem.
–Tudom Bella, de úgy gondolom, hogy sokkal gyorsabban fejlődik, hiszen az apja vámpír.
–Ohh…–nem tudtam többet mondani. Én, mint anya? Ez még viccnek is rossz. Saját magamra nem tudok vigyázni, nem hogy még egy gyerekre is. Akárhogy is lesz, nem érdekel, megszülöm, ha bele halok is.
Alice elintézte a jegyeket. Nem mindenki örült neki, hogy elutazunk. Rosalie és Emmett nem is jöttem velünk. Érthető volt, hiszen Rose mindig is egy babáról álmodott, ami neki nem lehetett. És most nekem minden megvan, amit ő valaha is akart: Edward, baba és ember vagyok. Féltékeny rám, pedig semmi oka nincs, azon kívül, hogy én vagyok a világ legboldogabb embere.
Nem tudom hová mentünk. Sokat repültünk, az út hosszú volt. Majdnem az egészet átaludtam. Egyszer csak egy hideg kéz cirógatta meg az arcom. Aludtam, megint.
–Ébredj drágám, megjöttünk. –Edward hangja bársonyos volt. | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
