12. fejezet – Buon fine-(Happy End)
Eddy
Összezavarodtam. Mindig is apámként tekintettem Aro-ra, és soha nem gondoltam volna, hogy képes a szemünkbe hazudni, és fájt, hogy mekkora fájdalmat okozott anyának ezzel. De mégis nagyszerű emberek őt, még ha Aro hazudott is, amit egy darabig nem szándékozok megbocsátani neki…
Edward… Ő lenne az apám? Sose gondoltam ilyen szempontból rá, de nagyon kedveltem. A Cullen családból még Emmett-tel jöttem ki nagyon jól, ő mindig benne volt egy jó poénban, és ezért bírtam őt, de Edwarddal nem kerültünk igazán közelebb egymáshoz, mégis kedveltem.
És a többieket is… Nagyszerű egy család…
De mégis… Az egész életem hazugság volt, minden szó… minden „apai” ölelés… egy szóval: minden…
Észre se vettem, hogy beleütközöm egy kemény testbe, de a reflexem kiválóan működött, és elkaptam Leah-t mielőtt elesett volna.
- Nem tudsz a lábad elé nézni? – morogta villámló szemekkel. Tüzes arca, mint mindig most is lángolt a méregtől, de ez tette őt széppé, gyönyörű volt. És én kedveltem a tűzről pattant nőket, de hozzá hasonlóval még nem találkoztam.
- Ne haragudj – kértem elnézést, de túl zaklatott voltam ahhoz, hogy a szokásos viselkedésemet produkáljam.
Leah döbbenten húzta fel a szemöldökét, mikor csakúgy minden „carina” nélkül el akartam menni mellette, és a karom után nyúlt.
Megdöbbentett.
- Mi a bajod? – kérdezte, és legnagyobb meglepetésemre aggodalom volt a hangjában.
- Öhm, semmi, miért?
- Nem szólítottál carinának, nem akartál elkápráztatni, mint múltkor… és olyan szomorú az arcod, amit még nem pipáltam. Tehát? Mi nyomja a kicsi szíved?
- Csak nem amiatt aggódsz, hogy kiszerettem belőled? – kérdeztem és elmosolyodtam arra a gondolatra, hogy talán a jeges álarc mögött legalább egy kicsit érdeklem őt.
- Nincs olyan szerencsém – mosolygott. Most már tényleg aggódom, hogy kicserélték… - Mi bánt?
- Aro itt van, és mondott pár dolgot, ennyi – meséltem lazán, és nem akartam kimutatni, hogy valójában mennyire zavar. Mi lehet most anyuval?
- Aro? Az apád?
- Igen és nem. Ő van itt, de nem az apám.
- De hát… azt mondtátok a múltkor. Szívatsz?
- Nem, most derült ki, hogy nem az apám – vallottam be, és a hangom egy cseppet megremegett, és nem hangzott olyan menőn és lazán, mint szerettem volna. Nem akartam előtte gyengének tűnni, de nem tudtam még beszélni róla… Túl friss volt… túl mély.
Leah arcán fura érzelmek mentek végbe, de mondhatom, hogy főként meglepődött.
- Hogy mi? – kérdezett vissza, és a keménység álarca egy szempillantás alatt lehullt róla.
- Aha.
- Sajnálom, és ki az apád?
- Edward.
- Nem a nevedet kérdeztem – fújtatott. – Komolyan kérdeztem… Edward?! Hogy mi? – visította döbbenten, mikor rájött, hogy nem pimaszkodom becses személyével. – De hisz ő senkivel, csak azzal a Bellával, vagy mi volt a neve…
- Igen, csak vele.
- Azt akarod mondani, hogy te Bella Swan és Edward Cullen fia vagy? – hüledezett, de mintha annyira képtelennek tartaná, hogy gúnyolódik.
- Azt, az anyám neve nem Fabi, hanem Bella.
- Na jó, kisapám! – csattant fel. – Gratulálok! Menj, meséld el a többieknek, hogy milyen ügyesen megszívattál, és röhögjetek csak a naivitásomon, de ilyet te nem hitetsz el velem – kiabálta mérgesen, kék szemei gyönyörűen lángoltak.
- Nem szívatlak, carina. De szép vagy, mikor mérges vagy. Anya nem emlékezett az emberi életére, és ő is most tudta meg, hogy ő Bella. Senki nem tudta. Úgyhogy most nem hiszem a ház közelébe kéne mennetek.
- Fúha… Ha hazudsz, megnyúzlak. Most hogy mondod… Hasonlítanak…
- Milyen meglepő.
- Figyelj… tudom, hogy meglepő, hogy pont én mondom neked, de… ne akadj ki, nem éri meg kiborulni, és depisnek lenni.
- Most vigasztalni próbálsz? – lepődtem meg.
Elnevette magát, de most nem volt benne semmi gúny.
- Leesett, kishülye? – vigyorgott. – Azt hát.
- Köszönöm – mosolyogtam rá hálásan. – Sokat jelent ez nekem.
- Tudom, elég világosan a tudtomra adtad, hogy tetszem neked.
- Csaknem a csókra gondolsz? – vigyorogtam, és minden probléma és zűrzavar elszállt a fejemből, csak a rózsaszín köd maradt.
- Arra is…
- Élvezted?
- Hát… - vágott töprengő arcot. – Nem.
- Kis gonosz – mosolyogtam, és egy hirtelen mozdulattal átöleltem finoman a derekát, és arca kellemesen közel került az enyémhez.
- Hé… - nyögte eufórikus arccal, és láttam, hogy nem bír ellenállni nekem.
- Mi a baj? – súgtam szexi hanglejtéssel a nyakába.
- Se… se… semmi – dadogta a mindig magabiztos lány.
- Adsz egy csókot, carina? – kérdeztem szerelmesen, és egy pillanat múlva Leah ajkai közeledtek az arcomhoz, és a nyelveink vad táncba kezdtek, és kiszállt a fejemből minden gondolat. Csak Leah létezett…
Sokáig tartott, élveztük minden pillanatát. Leah kiváncsian járta be a szám minden szegletét, és nem állt messze tőlem, hogy azonnal leteperjem, de tudtam, hogy azzal mindent elrontanák.
- Csodálatos – suttogtam miután szétváltunk lihegve.
Felsóhajtott.
- Utálok bólogatni, úgyhogy most kihagynám.
- Ahogy gondolod, kedvesem – mosolyogtam rá, de az arckifejezését nem tudtam mire vélni, olyan érdekes volt, annyira nem illett a róla kialakított képhez.
- Kérdezhetek valamit? – kérdezte hirtelen.
Bólintottam.
- Mit kedvelsz bennem? Sose voltam kedves veled, te mégis kedvesen fogadod a bunkó megjegyzéseimet, miért?
- Miért ne kedvelhetnélek csakúgy?
- Mert engem nem sokan kedvelnek.
- Nagy hiba, szerintem különleges vagy.
- Ezt most őszintén mondod? – grimaszolt. – Vagy ez is csak a meghódító hadművelet része?
- Ez a meghódítási művelet része, de az nem azt jelenti, hogy nem vagyok őszinte – vigyorogtam.
- Jaj, te nagyon hülye vagy… - nevetett. Annyira szép volt, így nevetve…
- Mondhatok most én is valamit?
- Mi lenne az? Vécére kell menned, vagy mi? – vigyorgott.
- Nem, nincsenek hólyagproblémáim. Csak… azt hiszem, hogy beléd szerettem – suttogtam és szenvedélyesen megcsókoltam.
Bella
Minden emlékem visszatért, és ez számomra kicsit furcsa volt. Edward és én ott kezdtük újra, ahol abbahagytuk, a szerelmünknek nem árthat néhány év, csak a szívünk sínylette meg. De egy valami más volt, mint akkor.
Itt volt nekünk a fiunk Eddy. Nem tudtam, hogy miként fogja fogadni a hírt, de nem tűnt nagyon zaklatottnak, és sejtettem, hogy Leah keze van a dologban, főleg, mert mindketten vigyorogva érkeztek meg az aznapi incidens után.
Fájt Aro szemébe néznem, de képtelen voltam igazán haragudni rá, hiszen szerelemmel szeretett. Miután elmondta az igazságot elment, és csak egy héttel később tért vissza a hivatalos válási papírokkal, és ő kérte, hogy írjam alá.
Meglepődtem, hiszen ismertem az érzéseit.
- Aro… - szóltam utána, miután aláírtam.
- Igen?
- Köszönöm, és én igazán nem haragszom. Megmentetted az életem, és szeretetet kaptam tőled, és ezt soha nem felejtem el neked. Az otthonomban mindig lesz neked hely – mosolyogtam rá.
- Nem érdemlem meg, de köszi Fabi. Az én szememben mindig Fabi leszel, és ez nem változik. Ha Olaszországban jártok, ne felejtsetek benézni, várunk titeket. És mond meg Ednek, hogy ne haragudjon rám.
- Meg fog bocsátani, ahogy én is.
- De Edward nem.
- Nem, ő nem, de örökké hálás lesz, amiért megmentetted az életem, mikor ő nem volt a közelben.
- Minden jót, kedvesem – mosolygott rám, és megölelt.
- Vigyázz magadra, és kívánom, hogy te is találd meg a boldogságod.
- Szia, drága.
- Szia – köszöntem el, és szomorúan néztem a távolodó alakját. Sok mindent köszönhettem neki.
- Én gyorsabb voltam! – hallottam egy kiáltást lentről, melyben Ed hangjára ismertem. Edward és Eddy nevetve léptek be a nappaliba, az arcukon boldogság ragyogott.
- Csak utánam – nevetett Edward.
- Nem is!
- De!
- Apa! Akkor is igazam van!
- Ahogy gondolod. Szia, Bella! – csókolt meg gyengéden, és azonnal megfeledkeztem arról, hogy nem kettesben vagyunk. Átadtam magam a csók élvezetének…
- Jaj, menjetek már szobára – vigyorgott Ed, mikor elváltunk Edwarddal. – Megyek, megkeresem Leaht, sziasztok.
- A kis hősszerelmes – jegyezte meg mosolyogva Edward.
- A te fiad.
- Meg a tiéd, én nem voltam ilyen.
- Ó, dehogynem! Te is néha az agyamra mentél, mikor kinevettél.
- De vicces voltál, nem tehetek róla, és tudom, hogy szeretsz – vigyorgott.
- Honnan veszed?
Behunytam a szemem és koncentrálni kezdtem erre a mondatra:
„Szeretlek, Edward! Örökké, örökké és örökké veled…”
Kinyitottam a szemem, Edward elkerekedett szemekkel nézett rám.
- Meglepetés! Nem csak neked lehet különleges képességed. Az enyém, hogy nem hat rám a képességed, mentális védelmet élvezek, de ezt akarattal meg tudom szakítani.
- Fantasztikus, imádlak – csókolt meg. – Komolyan gondoltad? Örökké velem?
- Igen. Örökké veled.
Nem fogtam vissza magam, megcsókoltam és azt kívántam, hogy hadd élvezzem ezt az érzést az örökkévalóságig. Mi ez, hanem Happy End?
The End | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
