10. fejezet – Tutte le parole sono bugie...-(Hazugság volt minden szó...)
Sose gondoltam, hogy ennyire jól fogom magam itt érezni. Még a baseballt is megszerettem, de a fiamon nem tehettem túl. Nagyon jól játszott, még Edwardnál is gyorsabb volt, és ezzel lesokkoltuk őket rendesen.
- Ma jönni fog hozzánk néhány látogató – szólalt meg hirtelen Alice rejtelmesen mosolyogva.
- Kik? – kérdezte izgatottan Eddy.
- Nem várunk senkit – szólt közbe Rosalie hűvösen. – Elég már a portyázókból, nemde?
- Rose! – csattant Carlisle szigorú és fáradt hangja. Talán már rég feladta, hogy kedvességet neveljen a szoborszerű szépségű lányába.
- Nem szóltam semmit, ha már nem mondhatom el a véleményem...
- Ti mióta vagytok együtt Jasperrel? – kérdeztem Alice-t, aznap délután a teraszon ülve.
- Oh, már elég régóta. Tudod… és 1901-ben születtem egy Biloxi nevű helyen, ami most város, de akkor még falu volt. De a látomásaim miatt a szüleim elmegyógyintézetbe zártak…
- Te jó ég – szörnyülködtem.
- Nem is emlékszem egyáltalán az emberi éveimre, Jasperrel a háború után ismerkedtünk meg.
- Tessék? – hitetlenkedtem, és azt hittem, hogy most már képzelődöm is. Alice tényleg nem emlékezne az emberlétére? De hisz ő már mióta vámpír… soha nem kapom vissza az emlékeim.
Az érzelmeim megrohantak és én összeroskadva temettem a fejem a kezembe.
- Fabi? Mi a baj?
Nem válaszoltam, képtelen voltam megszólalni. A rettenet és a fájdalom elemi erővel tört rám, hiszen eddig legalább volt remény. Most már az se.
- Én sem… én sem emlékszem az emberi életemre – suttogtam magam elé, Alice döbbenten kapott levegőért.
- Ne haragudj, nem tudtam… én… - hebegte, mivel tudatosult benne, hogy ő okozta elő a kiborulásom. De hogyan haragudhatnék rá? Ő az egyetlen, aki tudhatja, hogy mit érzek…
- Nem tudom, hogy ki vagyok. Nem ismerem magamat se, nincsen múltam – suttogtam magam elé, Alice magához ölelt. – Az életem annyira kusza, nem tudom, hogy mit kezdjek vele… Úgy érzem, hogy bármelyik pillanatban összeomolhat körülöttem minden, és én nem leszek képes egyben maradni. Nem értem a saját érzéseim, és semmire nem emlékszem… Ez…
- Szörnyű – fejezte be helyettem a mondatot. Felnéztem rá, arca fájdalmat tükrözött, és ugyanazt láttam rajta, amit az enyémen, ha tükörbe nézek.
- Akkor ez nem lesz jobb, igaz?
- Nekem nem lett jobb, de ez nem azt jelenti, hogy örökké az emlékeid nélkül kell élj…
- Gondolod?
- Én látok a jövőbe, nem? – nevetett fel szomorkás mosollyal, majd felállt, és felhúzott engem is.
- Ezt ne mond senkinek…
- Miért?
- Nem tudom, csak… én…
- A mi titkunk marad, de a fiad tudja, nem?
- Persze, de számára ez nem nagy jelentőségű dolog. Az ő életének minden pillanatára emlékszem, és ő nem tudja, hogy ez milyen.
Ebben a pillanatban éreztem meg, hogy valakik érkeztek a birtokra, és ezek a valakik nem vámpírok, de ismerősek. Ed ebben a pillanatban jött ki a házból, és ő is megérezte a szagot.
Rohanni kezdtük a betolakodók felé…
A birtok határán hárman álltak, két srác és egy lány. Kísértetiesen ismerősek voltak…
- Carina! – kiáltott fel Eddy mellőlem és arcán boldog mosoly terült el.
- Pff… - morogta Leah ingerülten, de a szája szegletében mosoly bujkált. Ugyanolyan savanyú mogorvasággal szemlélte a világot, de mintha már nem élősködőként tekintene a fiamra. Talán mégsem olyan jeges a szíve?
- Seth! Jake! Leah! – üdvözöltem őket, Alice döbbenten figyelt minket.
- Honnan? – szólalt meg végül.
- A repülőn együtt utaztunk – magyaráztam. – És Ednek megtetszett Leah.
- De még mennyire! – vigyorgott Ed. – Tudtam én, hogy hiányzom, Carina.
- Tévedsz. Egy bűzlő orángután is jobban hiányozna, mint te – vetette neki Leah, a fiúk kutyaszerűen felnevettek.
- Azért jöttünk, hogy szóljunk, hogy Angliában leszünk egy ideig. Csakhogy elkerüljük a félreértéseket, rendben? – szegezte Jake Alice-ra kemény tekintetét.
- Felőlem, de nem én vagyok a családfő, de nekem teljesen mindegy, hogy merre rontjátok a levegőt – mondta Alice ellenszenvesen, és ezzel kiérdemelte döbbent tekintetemet. A mindig kedves Alice képes valakivel ilyen lenni?
- Mi ez az ellenszenv? – kérdeztem, mikor visszanyertem a hangom. Ed szemmel láthatólag semmivel nem törődött csak az ideges Leah-t figyelte ábrándos tekintettel. Alice és Jake farkasszemet meresztve meredtek egymásra, és most mindketten elég félelmetesnek hatottak.
Seth pedig mosolyogva nézte a fiamat és a nővérét, csak én foglalkoztam a levegőben lévő feszültséggel.
Ekkor érkeztek meg a többiek, Edward morgott egyet, mikor meglátta a vendégeinket, Rosalie pedig feltűnő mozdulattal fogta be az orrát. Carlisle higgadt volt, mint mindig és most is józanul kezelte a helyzetet, rajta nem fogott az ellenszenv és a feszültség.
- Isten hozott titeket, mi járatban?
- Csak gondoltuk, hogy jobb, ha tudjátok, hogy itt vagyunk.
- Miért jöttetek ide? – kérdezte Edward fagyosan.
- Forksban nem volt maradásunk.
- Miért? – kérdezte Jasper gyanakvóan.
- Nem hiszem, hogy rátok tartozna. A falkánk száműztek minket, más kérdés?
- Miért gyűlölitek egymást? – kérdeztem én, és a szavaimat mindenkinek címeztem.
- Már mondtam, Fabi – csattant fel Jake. – A vérfarkasok és a vámpírok nem puszipajtások.
- Számít ez? – néztem körbe, Ed is végre levette a tekintetét a szerelméről és rám nézett. – Mit számít, hogy mik vagyunk? Én Fabi vagyok, te Jacob vagy, ő pedig Edward – néztem rájuk, mert belőlük jött a legtöbb gyilkos szándék.
- Te ezt nem érted – szólt közbe Edward, de nem nézett rám.
- Ti nem értitek. Ha kinyitnátok a szemeteket csak férfiakat, és nőket látnátok, és számít az, hogy más fajba tartoztok? Senki nem egyforma. A nők és a férfiak is különböznek, még sem gyűlölik egymást. Miért vagytok ilyenek egymással?
- Mi közöd az életünkhöz? – sziszegte Rosalie.
- Mert te aztán mindent tudsz – sziszegte Leah is ellenségesen. De nem voltam eredménytelen. Esme, Alice, Jasper, Carlisle és Seth tekintete azt sugallta, hogy meggyőztem őket.
- Van szállásotok? – kérdezte hirtelen Esme kedves hangon.
- Va… - kezdte Jake, de Seth közbekiabált.
- Még nincs!
- Akkor maradjatok itt éjszakára… - ajánlotta Esme, mire a többiek felhördültek.
- Még csak az kéne! – morgott egyszerre Rose és Leah.
- Kizárt – jelentette ki Edward fagyosan.
Jacob gyűlölködve meredt Edwardra.
- Most már elég! – csattant fel Seth. – Ti nem is azért utáljátok egymást, mert van rá okotok!
- Mi? – döbbentem meg.
- Miről beszélsz, Seth? – morogta Jake.
- Ti csakis Bella miatt gyűlölitek egymást! – fejezte be Seth, Edward ijesztően felmorgott, Jake elsápadt. Edward remegni kezdett.
És én is megremegtem, de senki nem vette észre, most nem velem foglalkoztak. Edward borzalmasan festett, az arcán fájdalom, a teste remegett.
- Edward – nyögött fel Alice ijedten.
- Nincs semmi baj – nyögte Edward és elrohant.
Az éjszakát a vendégeink itt töltötték, már csak Rose és Leah ellenkeztek, de ők csak ketten voltak. Jake és Edward feltűnően szótlanok lettek, és az arcuk érzelemmentes volt.
Az éjjelt a fiammal töltöttem, sakkoztunk. Csak sajnos mindig ő nyert, nekem esélyem sem volt ellene.
Egyszer csak Alice jött be.
- Újabb látogató – szűrte a fogai között. – A többieknek már szóltam, gyertek le – mondta és távozott.
- Szerinted, ki lehet az? – kérdezte Ed.
- Nem tudom, honnan is tudnám?
- Ha nő, akkor jöhet – vigyorgott, és elindult lefelé. Némán követtem. Valahol belül éreztem, hogy most történni fog valami, ami ki fog csúszni az irányításom alól.
A nappaliban ültek a többiek, ők sem voltak nyugodtak. Alice volt a legérdekesebb, folyton rám nézett furcsa tekintettel. Nem értettem, hogy mi baja, de egyre jobban feszélyezett, hogy engem néz. A többieknek ez sem tűnt fel, Edward mintha nem is itt lett volna…
- Edward? – szólítottam meg, és leültem mellé. – Mi a baj?
Lassan felnézett rám, a szemében fájdalom volt. – Semmi.
- Nem hiszem.
- Minek törődsz velem?
- Mert kedvellek – feleltem egyszerűen.
- Rosszul teszed.
- Majd azt én eldöntöm – bosszankodtam.
Ekkor lépek zaja ütötte meg a fülem, és ismerős szag csapta meg az orrom. A Cullenék döbbenten meredtek a belépő Aro-ra, aki teljesen más volt, mint mikor elváltunk egymástól.
- Aro? – kiáltottam fel meglepődve és megöleltem, de a csókot egyikünk se kezdeményezte.
- Apa! – kiáltotta boldogan Eddy, mire Aro arca fájdalmasan megnyúlt.
- Mi a baj? Történt valami? – aggodalmaskodtam.
- Jobb, ha leülsz – felelte érzelemmentesen, és én engedelmeskedtem.
- Carlisle – köszönt Aro, és biccentett a többieknek.
- Mi járatban, barátom? – kérdezte Carlisle.
- Szörnyű dolgot tettem, mindannyiótokat tönkre tettem, és azért jöttem, hogy elmondjam az igazságot. Fabi… - nézett rám bűnbánóan. – Hazudtam neked, mindenben. Minden szavam hazugság volt, a számat nem sok igaz dolog hagyta el. És nem csak neked, Ednek is hazudtam.
- Tessék?
- Ed nem az én fiam, és téged is csak akkor láttalak először, mikor átváltoztattalak. A neved sem Fabiana, hanem Bella. Te vagy Edward Cullen szerelme, te vagy Bella Swan, és a fiad apja is Edward…
Még sosem éreztem ehhez fogható döbbenetet, és azt hiszem nem sok minden jutott el a tudatomig. Sokkot kaptam.
Edward hitetlenkedve ordított fel…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
