8. fejezet – L'agnello colpite e la sofferenza leone-(A megsebzett bárány és a szenvedő oroszlán)
Az első napok remekül teltek, és majdnem mindenkivel sikerült összebarátkoznom, kivéve Edwarddal és Rosalie-val. Edward és én nem sokat találkoztunk többnyire a szobájában gubbasztott, és alig beszélt valakivel, csak ha kérdezték. Majd meghasadt a szívem, hogy láttam, hogy a többiek mennyire szenvednek ettől. Rossz volt nézni, és elhatároztam, hogy cselekszem, és beszélek a mélabús sráccal.
Az ottlétem nyolcadik napja remek lehetőséget biztosított erre, mivel Rosalie, Alice és Esme elmentek nagy bevásárlásra, a fiuk pedig vadászni. Nem egyikhez sem volt kedvem, és Edward is otthon maradt, úgy döntöttem, hogy beszélek vele.
Bekopogtam.
Nem érkezett felelet, így könnyű szerrel benyitottam. Az ágyán feküdt és egy fényképet figyelt elmélyülten, azt se vette észre, hogy beléptem, így megköszörültem a torkom, mire összerezzent és elrejtette a képet.
- Segíthetek valamiben? – kérdezte udvariasan, de a hangjában neheztelést vettem észre.
- Szeretnék kérni valamit, ha nem nagy kérés – kezdtem taktikázva.
- Persze, mit? – kérdezte unottan.
- Szeretnék beszélni veled, veszekedés nélkül és nem szeretném, ha kiküldenél, vagy elmennél…
- Ez három kérés – morogta, de a szemében érdeklődés csillogott.
- Egyre megy – mosolyogtam.
- Halljam, mit szeretnél… - mosolygott.
Leültem az ágyára és belekezdtem.
- Rossz nézni, ahogy emészted magad.
- Ne nézd… - csattant fel ingerülten.
- Miért csinálod ezt? Az élet megy tovább! Próbáld meg azt a lányt elengedni, lépj tovább, vagy legalább ne akarj véget vetni az életednek.
- Honnan tudsz róla? És mi közöd hozzá? Nem tudod, hogy mi történt! Az én hibám volt! – kiabálta feldúltan. – Hagyj békén, menj ki!
- Megígérted, hogy nem küldesz el. Edward… Nem csak te szenvedsz, vedd már észre! A családod szenved, mert szenvedsz…
- Tudom, miattam – suttogta maga elé.
- Reménytelen eset vagy, Edward Cullen. Szerinted az a lány szeretné, ha zombi legyél a halála után?
- Nem számít.
- Nem számít? Szeretted, nem? Akkor is, igen is számít! Szegény lány forog a sírjában, mert boldogtalannak lát. Az élet nem áll meg, a halál természetes dolog. És akik igazán szeretnek, azok örökké veled vannak a szívedben.
- Neked tökéletes az életed, van egy szerető férjed és egy fiad, hiányzik bármid is? – sziszegte. Az arcán indulat és düh kavargott, mintha egy űzött vad tekintett volna rám ádáz, gyilkos tekintettel.
Hogy hiányzik-e valamim? Igen! – akartam a képébe ordítani. De nem tettem. Nekem nem voltak emlékeim, és máig minden zavaros volt a fejemben. Ráadásul a férjemet se szerettem.
- Képzeld, nekem sem tökéletes az életem – suttogtam ingerülten, de nem hagyhattam, hogy elveszítsem a fejem.
- Ó, igazán? Tényleg! Nincs itt a drága férjed! – gúnyolódott. Pofon vágtam.
- Ne merd a szádra venni a családom. Aro-nak tartozom mindennel, neki köszönhetek mindent, köztük az életemet. Ne merd sértegetni őt!
- És szerinted mire kellesz neki?
- Mi?
- Aro-nak még sose volt tíz évnél tovább felesége, nem hiszem, hogy téged sokáig megtartana.
Szavai tőrként csaptak halott szívembe, és hiába tudtam, hogy ez számára kétségbeesett védekezés igaz szavaim ellen, mégis fájtak.
- Az utolsó feleségét úgy tudom, hogy hét évvel ezelőtt dobta ki egy nyári napon. Találkoztunk vele, és nagyon ki volt akadva, hogy száműzve lett Volterrából… - folytatta kegyetlenül, de nem fogtam fel a szavait.
Hét évvel ezelőtt nyáron…
Akkor lettem vámpír! Hazudott volna? Vagy a hátam mögött lett volna egy felesége? Nem, ezt nem tehette. Nem, és nem!
- Ne haragudj – vette végül észre magát. – Nem tudom, hogy mi ütött belém… Nagyon bunkó voltam, ugye? – rándult meg az arca, de már nem figyeltem rá.
Nem tudom, hogy pontosan miben, de Aro hazudott nekem. Hazudott. Akkor hogyan bízhatnék abban, amit valaha mondott? Ráépítettem az életem minden alappillérét, és nem hagyhatom, hogy a múltam hiányában gyenge életem összeomoljon.
Felpattantam az ágyról, és rohanni kezdtem, ki a házból, messzire, csakhogy minél távolabb legyek ettől a háztól.
- Fabi! – kiáltott utánam.
Hogy jutott a beszélgetésünk ilyen fokban zátonyra? Miért volt velem ennyire egy tuskó? Én csak segíteni akartam neki és a családján. Rossz volt nézni, ahogy Alice aggodalmasan méregeti Edwardot, Esme, aki ha meglátta a fia borús ábrázatát lehullott róla a boldogság és a kedvesség minden formája.
Ennek akartam én véget vetni, olyan nagy bűn ez?!
De a legjobban az fájt, hogy Aro hazudott nekem. Azt mondta, hogy a vámpírrá válásom előtt már évek óta együtt voltunk. Erre a bizalomra építettem mindent, és a kártyavár most összeomlani látszik.
Nem volt igazi életem, csak amit Aro formált számomra. És ha ő hazudott, akkor magamat se ismerem, se a múltam, se semmit.
Órákig futottam, míg végül megálltam és egy fa tövében bújtam meg, és rázkódni kezdtem. Sírni nem tudtam, de attól még ugyanúgy fájt minden.
Hogyan bízhatnék egy olyan emberben, aki egyszer hazudott nekem? Hogyan hihetném azt, hogy másban igazat mondott?
Hogyan hihetném, hogy szeret engem?
Aro tudta a legjobban, hogy a bizalom valakiben mennyit jelent számomra, az én helyzetemben, mikor semmire sem emlékszem.
Nem volt múltam, nem voltak emlékeim. Hogyan lehet élni ezek nélkül?
Ahogy bandukoltam, egy csodálatos helyen kötöttem ki. Egy rét volt. A lábaim megmerevedtek és tágra nyílt szemmel meredtem a helyre, mi nagyon ismerős volt a szívemnek.
Csak egy átlagos tisztás volt, ami lenyűgözött. Csak álltam és néztem, nem tudtam betelni a gyönyörű látvánnyal, magával ragadott. Nem tudom, hogy meddig álltam ott, lehet, hogy percekig, de akár órák és napok is eltelhettek közben.
Egyszer csak egy érintést éreztem a vállamon, és felsikoltottam. Hátráltam egyet, és vámpírhoz egyáltalán nem méltó módon elvágódtam, mert az utamba akadt egy faág.
Edward felnevetett. Ugyanis ő volt az, aki a frászt hozta rám azzal, hogy csak úgy a semmiből megjelent.
- Egyben vagy? – kérdezte, és a kezét nyújtotta felém.
Furcsa pillantást vetettem felé, de a karját elfogadtam. Bár ne fogadtam volna el… Ugyanis bőrének érintésétől megremegtem, mintha az áram rázott volna meg.
- Jól vagy?
- Igen… nem… nem tudom.
- Figyelj… Én nem akartam így viselkedni veled, hiszen csak jót akartál. De nagyon bosszantott, hogy mindenki az én lelkemet ápolgatja, aminek úgyis mindegy, mert már elkárhozott.
- Mi?
- A vámpíroknak nincs lelkük, Fabi. Lelketlen szörnyetegek vagyunk, akiket ölésre teremtettek.
- Nem vagy szörnyeteg! Hogy… hogy mondhatsz ilyet? Egy lelketlen szörny sosem tudna annyit szenvedni, mint te…
- Ne haragudj, amiért így megbántottalak.
- Semmi baj.
- Látom. Tudom, hogy nem vagyok valami remek társaság, de láttam rajtad, hogy szenvedsz. Főleg a szavaim után. Mi a baj?
- Csak a szokásos.
- És az mi?
- Hagyjuk…
- Tudod mit? Kapsz egy esélyt, hogy jobb kedvre deríts, cserébe kiöntöd nekem a lelked, áll az alku?
- Hát… - hezitáltam, de aztán arra jutottam, hogy miért is ne? – Oké.
- Mi fáj a legjobban? – kérdeztem, miután leültünk a fűben.
- A hiánya, hogy nincs itt velem. Hallottam a sikolyát mikor meghalt… Örülök, hogy képtelen vagyok az alvásra, mert ha lennének álmaim a sikolyára ébrednék minden reggel…
- Tudod, ha én lennék az a lány, én nem akarnám, hogy szenvedj.
- De nem te vagy – mondta mosolyogva.
- Nem.
- Nem tudhatod, hogy ő mit akarna.
- Hidd el, ha igazán szeretett, akkor ezt akarná.
- De képtelen vagyok elengedni őt! Nem megy…
- Nem azt mondtam, hogy felejtsd el, csak próbálj meg élni nélküle.
- Kösz a tanácsot.
Felálltunk, és úgy döntöttünk, hogy hazamegyünk, mielőtt a többiek aggódni kezdenének.
- Tudod, hogy mi volt a kedvenc mondatom hozzá? Hogy az oroszlán beleszeretett a bárányba – mesélte mosolyogva, de én megtorpantam.
Úgy bámultam rá, mintha szellemet látnák. A világ megfordult körülöttem.
Ahogy ezt mondta ijesztően hasonlított az egyik emlékképemben hallottakra.
„És akkor az oroszlán beleszeretett a bárányba! Micsoda buta bárány! Micsoda beteg, mazohista oroszlán!” – Ez kísértett évekig, és most Edward…
A lábaim felmondták a szolgálatot és összecsuklottam, mint egy marionett baba, aminek elvágták a zsinórjait.
- Fabi! – kiáltotta ő, és odarohant hozzám.
Egy mély sóhajjal távozott belőlem az eszmélet, és a sötétség maga alá temetett. Úgy néz ki, hogy az ájulásban is kivétel voltam… | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
