6. fejezet – Fatti battenti con me…-(Repülj velem…)
Aro, Caius, Marcus és Serena kikísértek minket a reptérre, az utóbbi szoros öleléssel búcsúzkodott tőlünk, de kivételen Aro sem maradt el benne, hiszen engem a forró csókkal, a fiunkat pedig egy apai ölelésben részesítette.
- Vigyázzatok magatokra! – súgta a fülembe Aro, és szomorún néztem rá. Hiányozni fog. Vámpír létem során ő volt ez egyetlen támaszom, aki mindenben mellettem állt, még a terhességemben is, ami nem volt könnyű menet.
- Sziasztok – köszöntem el szomorúan.
- Chao! – vigyorgott Eddy az apjára és a többiekre, de én láttam a szemében, hogy mennyire hiányozni fog neki Olaszország, csak nem akarja kimutatni az érzéseit.
A kezem Ed vállára tettem, majd elindultunk, hogy felszálljunk a gépre…
- Ed? Egy kérésem lehetne? – suttogtam a repülőn.
- Hm?
- Az emberek előtt ne szólíts anyának, inkább hívj a nevemen.
- Oké, Fabi – vigyorgott rám. – Én is kérhetek valamit?
- Mit? – gyanakodtam mosolyogva.
- Megvigasztalhatom azt a szép hölgyet? – bökött a fejével egy fekete hajú lány felé, aki egyedül ült három sorral előrébb.
Elmosolyodtam, nem is önmaga lenne, ha nem tetszene meg neki valaki. Barna, tépett frizurámat hátra simítottam, és a fiamra vigyorogtam.
- Ha megkérdezi, hogy ki vagyok neked, mit mondasz?
- Rokon – feleli pimasz hangon, majd felölti csábos tekintetét, és hirtelen mozdulattal leül a lány mellé, aki meglepetten néz fel.
- Mit akarsz? – kérdezte a lány bunkó hangon.
- Csak gondoltam, hogy nem hagyom, hogy egy ilyen szépség unatkozzon, így inkább jöttem, hogy felvidítsam.
- Ne fáradj, kopj le.
- A nevem Eddy, de te hívhatsz Ednek is, megengedem – folytatta töretlenül, mint aki meg sem hallja az elutasítást. – Benned kit tisztelhetek szépséges hölgy?
- Hagyj békén – morogta mogorva arccal és elfordult.
Eddy nem vesztette el a lelkesedését, de én csak mosolyogtam rajta.
- Nocsak, Leah! – jelent meg hirtelen egy tizenhét éves forma fiú. – Csaknem pasizol, míg mi Seth-tel távol vagyunk? – vigyorgott.
- Pofa be, Jacob – morogta megint csak kedvesen.
- Imádom a kedves nőket – szólalt meg a fiam áradozó hangon, a megérkező Seth és Jacob felröhögtek.
- Csaknem agybajod van? Melyik szót nem érted abból, hogy hagyj békén?
Most már én sem bírtam tovább, felnevettem, de egyikük se fordult felém.
-Hai le traveggole, carina? – kérdezte olaszul a szentem, és csodálkozott, amiért nem értik a kérdését. Szerintem jobb is, ha nem értik, Leah nem díjazná a kedves megszólítást…
- Tessék? Emberi nyelven, ha lehetne – morogta, és szemlélni kezdte a tájat. Jacob és Seth vigyorogva figyelték a jelenetet.
- Oh, csak azt kérdeztem, carina, hogy „mi van veled, kedves”…
- A kedves a nénikéd…
- Köszöni, jól van, na és a tiéd?
- Ő is.
- És az urakban kit tisztelhetek? – fordult vigyorogva a két srác felé.
- A nevem Seth, Leah öccse vagyok, ő pedig Jacob, a haverom. Ne aggódj, senki nem akarja elvenni előled a kedvesed – röhögött fel.
- Merre tartotok?
- Angliába, Londonba.
- Ami hülyeség, miért kell odamennünk Seth? – fakadt ki Jacob. – Ők is ott vannak!
- Tudom, Jake, de Forksba egyelőre nem mehetünk vissza, és nem fog megártani egy kis levegőváltozás…
- Te már csak tudod…
- Csak hárman vagytok?
- Igen, na és te? Egyedül vagy? Hova tartasz? – kérdezte Jake.
- Csatlakozhatnál hozzánk – szólt közbe Seth.
- A nevem Eddy, és nem egyedül utazom, de ha Fabinak sincs ellenére szívesen csatlakozunk – mondta, mire haragos pillantást lövelltem felé, de nem vette észre.
- Gyertek nyugodtan – invitált minket Jake.
- Muszáj ezt? – nyavalygott a lány.
Felálltam és elindultam feléjük, Jake megpördült a tengelye körül és rám morgott, mire megdermedtem.
- Jake? – bizonytalanodott el Ed. – Ő Fabi…
- Vérszívó… - morogta Jake az orra alatt, és ha lehetséges elsápadtam.
- Sziasztok – köszöntem, de a hangom csilingelését nem tudtam elrejteni.
- Mit kerestek itt? – morogta Jake megint, Seth és Leah döbbenten figyeltek minket.
- Londonba utazunk, talán baj? – kérdeztem, talán egy leheletnyi gúnnyal a hangomban.
- Nem gondoltam, hogy piócák lesznek a gépen…
- Piócák? – sziszegtem.
- Vámpírok – suttogta olya halkan, hogy csak én és a fiam halljuk.
- Honnan tudod? – döbbentem meg. Az agyam sebesen kezdtem járni, és a fejem kutatni kezdett azok után a lények után, akik felismerik a fajtánkat. – Vérfarkasok – suttogtam döbbenten, mint derült égből a villámcsapás, úgy ért a felismerés.
- Nem, alakváltók – szólalt meg Seth, ő a barátjával ellentétben nem nézett rám gyűlölködve. Jacob mérges arca ismerős volt számomra, de nem tudom, hogy honnan…
- Te is az vagy, Ed? – kérdezte végül Jake, és a tekintete felengedett.
- Nem – feleltem helyette – Ő félvér.
- Hogy mi? – kérdezte Leah értetlenül.
- Félig ember, félig vámpír – felelte a fiam helyettem.
- Olyan nincs – hebegte Seth. – Nektek sem lehet gyereketek.
- Valóban, de a kivétel erősíti a szabályt. Ed, a fiam – döbbent csend ereszkedett rájuk.
- Miért utálod a fajtánkat? - kérdeztem a morgó sráctól, és leültem mellé.
- Mert miattatok vagyunk ilyenek, ennyi.
- Hát miattam biztos nem – csattantam fel.
- És mert mi arra lettünk teremtve, hogy méltó ellenfeleitek legyünk – fejezte be a mondatot, én pedig elnevettem magam, szépen csilingelően.
- Igazán? Kit érdekel, hogy minek lettél teremtve? Nem az számít, aminek születtél, hanem hogy mivé válsz – mondtam mosolyogva.
- Nem kell a szent beszéd egy mocskos gyilkostól – sziszegte Leah, Ed megfeszült mellettem, de figyelmeztetően ránéztem, és visszafogta magát.
- Nem vagyok gyilkos – jelentettem ki higgadtan.
- Azt ne mond, hogy nem öltél még embert – horkant fel a lány.
- És ha azt mondom?
- Komolyan? – nézett rám elismerően Jake, és láttam, hogy az ellenszenve csökken felém. Seth elismerően nézett rám, már-már tisztelettel.
- Aha.
- Ismered Cullenékat? – kérdezte Seth.
- Nem, de hallottam róluk. Hozzájuk megyünk éppen látogatóba.
- Oh… Jellemző, vérszopó gyülekezet – morogta Leah.
- Carina, muszáj szidnod az anyámat? – kérdezte Ed bársonyos hangon, de a szavaiban szemrehányás csendült.
- Nem muszáj, de miért ne? – nézett a fiamra kihívóan, és elnevettem magam. A fiam még soha nem törte ilyen keményfába a fejszéjét, mert kizárt, hogy ezt a lányt könnyen megszelídíti.
- Megtennéd Casanova, hogy nem hívsz a kedvesednek?
- Megtenném, de miért ne? – vigyorgott. – De ha nem szidsz minket folyton, talán lehet róla szó.
- Rendben, visszafogom magam, de ne hívj a kedvesednek… - adta meg magát Leah, de én sejtettem, hogy Ed nem adja fel ilyen könnyen.
- Köszönöm, angelo bello (Szép angyal)
- Brr… - morogta Leah, majd mindenki legnagyobb döbbenetére felnevetett. – Téged nem lehet lekoptatni?
- Nem, ha szeretnéd se…
- Akkor hajrá, mert nem lesz könnyű, nem adom meg magam.
- Állok elébe, mi caro (drágám)
A repülőúton összebarátkoztam Seth-tel, és egy kicsit Jake-kel is, főleg mivel a civakodó pároson nevettünk. Leah már szinte a haját tépte idegességében, főleg mert nem tudta felhúzni Edwardot, aki szüntelenül vigyorgott.
Aztán megérkeztünk. Eddy elkérte Leah számát Seth-től – persze titokban, mivel a lány nem adta oda neki.
- Remélem, találkozunk még, carina – köszönt el csábosan Ed, és egy hirtelen mozdulattal lekapta Leaht, akit váratlanul ért a támadás. Mielőtt egy kemény pofon csattant volna Jake arcán, elegáns mozdulattal mellettem termett…
- Chao! – köszönt el, és távoztunk a reptérről, ugyanis várt már a taxink. A három alakváltó döbbent tekintete kísért minket, egészen addig, míg a taxink el nem tűnt a sarkon…
Nevetve legyintettem meg a vigyorgó fiamat, aki fejben teljesen máshol járt.
- Csaknem szerelmes vagy?
- Áh, én? – meresztett rám boci szemeket. – Dehogy, csak tetszik…
- Nehéz menet lesz, de drukkolok.
- Köszi, Fabi – hálálkodott, de a tekintete megint elrévedt és tudtam, hogy gondolatban teljesen máshol jár, egy fekete hajú lány oldalán…
A ház, mely előtt megállt a taxi gyönyörű szép volt, sosem láttam ilyet. És üveg ajtaja volt, biztos nagyon világos és tágas lehet.
- Wáó… - nyögtem fel. – Ez gyönyörű…
- Mire számítottál? – kérdezte Ed.
- Hát…
- Miért mire számítottál? – kérdezte egy bársonyos hang. – Koporsókra? Várbörtönre? Vizes árokra?
- Vizes árokra nem – nevettem fel…
- Vizes árokra nem – nevetett.
Megráztam a fejem, a kép eltűnt. Megint nem láttam benne semmi érdemlegeset, de most már biztos, hogy az emberi emlékeim része volt, még ha nem is emlékszem rá.
- Anyu? Jól vagy? – aggódott Ed, miután kitárta nekem az ajtót, de én ülve maradtam.
Bólintottam.
- Nincs semmi baj, jól vagyok – nyugtattam meg és kiszálltam a taxiból, mely a fizetés után el is húzott.
A teraszon két vámpír jelent meg, majd az összes Cullen megérkezett.
- Isten hozott benneteket, nálunk – mosolygott derűs nyugalommal a legidősebbnek tűnő férfi. Biztosan ő Carlisle.
- Sziasztok – köszöntem csilingelő hangon. Most tűnt csak fel, hogy furcsa képpel néznek rám, mondhatni döbbenten. Az egyik – a leghelyesebb – el is tátotta a száját döbbenetében, majd az arca felvette az érzelemmentesség álarcát, de láttam rajta, hogy mély érzelmek dúlnak benne.
- Bella – tátogta csak magának, és rajtam kívül senkinek nem tűnt fel a jelenség. A zaklatott srác hirtelen elviharzott.
Én csak sokkos állapotban meredtem rá, és nem értettem a viselkedését, de valamilyen furcsa érzés kerített a hatalmába…
Legszívesebben utánamentem volna, hogy megvigasztaljam… | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
